Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

IV. KÖZÉPKOR (1000-1543)

a Duna alsó folyása mellett húzódó végvárak rendszerének fenntartása egyre jobban terhelte a kincstárt, és egyre nyomasztóbbá vált. A Délvidékről származó állami adó, benne Szegedé is, a déli végek védelmi költségeinek a fedezésére szolgált, nem gyarapította az ország vagyonát. A város életében a Dózsa-féle parasztháború eseményeit nem tekintve mintegy vihar előtti csend uralkodott a vidékén, és Szeged városában sem játszódtak le 1526-ig látványos politikai események, mint korábban. Az ország politikai életéből lassan kiszoruló Bakócz Tamás esztergomi érsek Rómából keresztes hadjárat indítására felhatalmazó bullával tért vissza, amelyet 1514. április 9-én meg is hirdetett. A paraszthad vezetését Dózsa Györgyre bízták. A sereg el is indult a török ellen, de az ismert okok következtében saját urai, a nemesség ellen fordult, és a Maros völgyében haladt előre, ám Szegedet nem érte el. Bár a 19. század utolsó évtizedeiben elterjedt nézetként élt a felkelőkkel rokonszenvező város képe, amely nemes szándékoktól vezetve irodalmi formát is öltött Juhász Gyula tollán, az akkori gazdag polgárváros a paraszthaddal szemben állt. Szapolyai innen indult a döntő ütközetre, és a győzelem bizonyságául ide küldte — barátainak — Dózsa levágott fejét. Az olasz Sanuto világkrónikájában meg is magyarázza az okát: „féltette vagy szerette őket, és ezzel biztosította őket, hogy nem kell tovább rettegniük". Az olasz nem tévedett. A szegedi polgárok a Szapolyai vezette politikai tömb mellett álltak. A Mohács előtti és utáni évtizedek közös jellemzőjeként említhetjük, hogy a veszélyeztetett Délvidék dolgával mit sem törődtek az arra illetékesek. Nándorfehérvár eleste (1521) és a déli végvári rendszer összeomlása, török kézre kerülése után nem tettek kísérletet sem újabb védelmi vonal kiépítésére, és az elhanyagolt állapotban lévő szegedi vár megerősítését sem végezték el. A várost, pontosabban a suburbiumot az esztergomi érsek segítségével — mint említettük — a polgárok kísérelték meg fallal övezni, sikertelenül. Bár a település és lakói gyarapodtak lélekszámban és gazdagságban, az agresszív ellenség, az éhes szemmel rá leselkedő török előtt a város szabad prédaként hevert. Az ellenség megjelenése nem sokáig váratott magára. A mohácsi csatavesztés után a Budát és Pestet kifosztó török sereg két oszlopban tért haza téli szállásra. A szultán vezette erők a Duna vonalát követve tartottak dél felé, míg az Ibrahim nagyvezér főségé alatt állók a Tiszához kanyarodva indultak hazafelé, egyrészt hogy felderítsék az ország ezen részét, másrészt hogy figyelemmel kísérjék Szapolyai János erdélyi vajda Tisza bal partján állomásozó seregének hadmozdulatait. A majd 1526 szeptember 28-29-ét a városban töltő török sereg érkezéséről a szegediek korábban értesülvén mozdítható értékeikkel a folyó túlpartjára keltek át, ahová a török had nem tudta őket követni, így szokásukhoz híven az üresen hagyott város felégetésével kellett megelégedniük. A környező falvakban kárpótolták magukat, és a községek kirablása után sok foglyot, lábasjószágot és élelmiszert zsákmányolva sietősen indultak tovább. A várost azonban ekkor még nem érte pótolhatatlan veszteség és kár, mert népességszáma 1546-ban megközelítette az 1522-est. Szeged azonban ezzel nem úszta meg a zaklatást, mert Cserni Jován, a Fekete Ember szerémségi szerb menekültekből verbuvált hadának fenyegető jelenlétét és sarcolásait kellett elviselnie közel egy éven át. A hatalmi vákuumban, amely a mohácsi csata után a Délvidéken kialakult, János király Jovanra és seregére bízta volna a török