Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

IV. KÖZÉPKOR (1000-1543)

elleni védekezést. Mivel a zsoldfizetés elmaradt, a fosztogatástól, erőszaktételtől és zsákmányolástól egyébként sem idegenkedő szerb had az ellenőrzése alatt tartott vidék — amely Bács megyétől Erdélyig terjedt — kirablásával biztosította megélhetését. Jovan, miután több ellene küldött nemesi sereget megfutamított, végül Czibak Imrétől szenvedett vereséget 1527. június 25-e körül, majd Szegeden érte életveszélyes lövés, amint Szerémi György leírásából értesülünk. Halála után seregének egy része a török, a másik pedig János király szolgálatába állt. Ezek után a város török kézre kerüléséig eltelt másfél évtizedben a két király, János és Ferdinánd csapatai valamint török portyázok járták a szegedi vidéket, amely valódi gazda nélkül állt, és a város elfoglalása szinte csak technikai kérdés lett a török számára. A kutatás hagyományosan 1543 farsangjára teszi Szeged török katonai megszállását és ezzel a Hódoltságba kerülését, mára azonban egyértelművé lett, hogy török katonák már korábban megjelentek a városban. Szakály Ferenc szerint már 1542 augusztusában hat janicsár bizonyosan a városban tartózkodott. Hegyi Klára pedig újabb forrásokra támaszkodva írja, hogy a titeli őrség tíz újoncának kinevezését Szulejmán szegedi szandzsákbég terjesztette fel 1542 februárjában, ami azt jelentette, hogy a DunaTisza köze déli területét a törökök ekkor már önálló szandzsáknak tekintették, és a vár valamint a város elfoglalása számukra csak adminisztratív kérdésnek tűnt, ami egy év múlva következett be. Miután Mehmed budai pasa a magához rendelt Zákány István főbíró valamint Csütörtök László, Somalyi Pál és Budai István esküdtek fejét vette, csapataival Szegeden termett, a város lakosságát jó török szokás szerint meggyötörte és megsarcolta, majd a várba helyőrséget telepítve megszállta. A városban tehát török katonaság tartózkodott. Az első őrség létszámáról 15451546-ból állnak rendelkezésünkre adatok, amelyek szerint az első zsoldlistán feljegyzett 470 főből a szemlén 361 volt jelen, és 360 vett fel zsoldot, a másodikon a jelenlévő 500-ból 495-en vették fel járandóságukat. A katonák mintegy fele balkáni eredetű volt, és majdnem fele részük keresztény. A csapatnemek közöl a müsztahfizok (az őrségnek az általános védelemre állított jobb minőségű gyalogos csapata) képezték a legnagyobb részt, őket számuk szerint az azabok (gyengébb és kevesebbre becsült, általában rendetlen és fegyelmezetlen gyalogos csapatnem, amely vízen, hajókon és kikötőkben is szolgált) követték, majd a martalócok (a legrosszabbul fizetett, határok és vizek őrzésére használt balkáni eredetű keresztény gyalogosok, akik között lovasok is találhatók) jöttek, utánuk számban a lovasok, a portyázásra használt, legjobban fizetett egység következett, a sort pedig a 12 tüzér zárta. A vár őrségének létszáma a körülményektől függően állandóan változott, ám a hódoltság idején mindig létezett török helyőrség a várban. Mintegy tíz évvel később, az 1551-1552. évi Maros-völgyi hadjáratok idején, annak epizódjaként játszódott le a városból elmenekült gazdasági és szellemi elit egyik tagja, Tóth Mihály volt szegedi bíró, jó lovasgazda vezette kísérlet, amelynek során szerették volna visszavenni Szegedet a töröktől. A várost el is foglalták Tóth Mihály hajdúi, a várat azonban a késlekedő német sereg támogatásának elmaradása miatt nem tudták bevenni, és a megérkező török felmentő csapatok pontot tettek a kísérlet végére. A tragikus sorsú vállalkozás — amelyről Tinódi Lantos Sebestyén is megemlékezett Históriás ének a Szegedi veszedelemről című művében — nagy anyagi és véráldo-