Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

IV. KÖZÉPKOR (1000-1543)

támpontot jelent a foglalkozások vizsgálatához. A Csukás, Varsás, Halas nevek mellett a Káka, Rákos, Gémes, Madarász, Szarka, Sas, Sólyom és más vezetéknevek utalnak a foglalkozásokra. Jellegzetesek a vízi közlekedéssel és a sószállítással kapcsolatos nevek, Csellér, Hajós, Kerepes, Kormányos, Révész, Vízenjáró. A ladik (ladak) szavunk először (1475) szegedi forrásban maradt fenn írásos formában. A megélhetés fő forrását azonban a lakosság számára a nagy állattartás jelentette, elsősorban a szarvasmarha tenyésztés. Különösen a 15. század második felétől, amikor egyre keresettebb lett a magyar szürkemarha húsa az egyre növekvő lélekszámú dél- és nyugat-európai városokban. A 16. század elején 45 Mészáros vezetéknév bukkant fel, 17 Bakó (szintén mészáros), a Csontos, Csorda és Csordás név pedig együttesen 19-et számlált. Szerepel a tizedjegyzékben a Bika, Bikás, Tőzsér és Tagló név is. A lótartásra a Lovász, latinul Agazo, Csikó, a juhászatra a Bacsó (számadó juhász), a Csobán (juhász) 10 volt belőlük és Bojtár (Bojtor, Bújtos) nevekből lehet következtetni, a kecsketartásra Bakos (16), Kecskés (7) Baksa (gödölye) nevek derítenek fényt. A szarvasmarha tartásra egyébként az alföldi városok 15-16. századi történetéből számos adatot találhatunk, akár Debrecen, Gyula, Kecskemét, Cegléd vagy Szabadka, akár más városok történetét vizsgáljuk. A szürkemarha gazdagságot, vagyont jelentett, és az élelmezésben nemcsak húsával, hanem a tejtermékekkel, bőrével pedig a lábbeli készítésben nélkülözhetetlen szerepet játszott. A 15. század második felében indult meg a harc a város és a körülötte élő kunok között az ún. kun pusztáknak, a marhatenyésztés „üzemhelyeinek" a megszerzéséért. Az ide vonatkozó első oklevél 1462-ben keletkezett, és a pereskedést majd egészen más történelmi viszonyok között 1732-ben zárják le a két fél között. A legeltetés rideg tartással folyt. Az állatokat télen-nyáron kint tartották. Pontosan felmérték és tudták, hogy az egy állat számára naponta szükséges 30 kg füvet és ugyanennyi vizet biztosítani kell, és ehhez mennyi legelőre és kútra van szükség. Télire szénát gyűjtöttek, az állatokat pedig a mezei kertekben azaz szállásokon tartották, ahol fából készült alkalmatosság óvta őket a hótól és jégtől. A sovány élelem miatt a jószágállomány márciusra már igen legyengült állapotba került, hogy azután a tavasszal sarjadó fűtől újra erőre kapjon. Bár a város közelében kevés szőlőültetvényt találunk ebben az időben, a szegediek életében óriási jelentősége volt a bortermelésnek. A polgárok szőlei a római korra visszanyúló szőlőkultúrával rendelkező Szerémségben feküdtek. Az 1522. évi tizedjegyzékben 77 szőlősgazdát találunk, akik közül Péterváradon 26, Kamancon 14, Karomban 19, Szalánkeménben 5, Szerlökön 3 szegedi birtokolt. A Baranya és Somogy megyei szőlővidékkel ugyancsak kapcsolatban álltak a szegediek. Sokan vettek részt a borkereskedelemben is. E népes tábor a szőlőbirtokosság feltüntetése mellett nevekben jelenik meg a tizedjegyzékben: Szőlős, Boros, Bornemissza, Csomor (szőlőfajta), Ürmös, Vinkó, Kóka (szőlőkacs), Pintér, Bodon (dézsa), Csaplár, Kompolár (csaplár), Kádár. A szegedi borkereskedelemmel és a hozzá kapcsolódó vám ügyekkel számos 15. századi oklevélben találkozunk. A középkori Szeged, sőt a későbbi sem iparáról híresült el, azonban a korabeli nagyvárosból számos, a gazdagabb és szegényebb rétegek igényeit kiszolgáló iparág