Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

IV. KÖZÉPKOR (1000-1543)

lostor tájékán az Angyal utca. A sok apró utcából álló Felsőváros középkori alaprajza különösen nehezen rekonstruálható. Alsóvárossal sem állunk sokkal jobban. Biztos fogódzót jelent számukra a Szentháromság utca, és a Mátyás tér, ahol már 1459-ben állt az obszerváns ferencesek rendháza, ugyanis előtte engedélyezte Mátyás király a piactartást. Tőle keletre futott a Balog utca, amely később az Új Boldogasszony nevet kapta, de ez sem bizonyos. A 15. század 60-as éveiben még igen, a tizedjegyzékben már nem szerepel a Szent Péter utca, amely a mai Borbás utca környékén állt ispotály mellett haladt. Aló. század 40es éveitől a Kerékjártó utca mentén haladt a Kőégető utca, amely az országút városból dél felé kivezető szakasza volt. Bizonyára az Alsóvároson helyezkedett el a Kun utca, ahol kezdetben a városba költöző kunok laktak. A város középkori utcahálózatának eddig legteljesebb és legsikerültebb rekonstrukciós rajzát Máté Zsolt készítette el. Szegedet Bertrandon de le Borcquiére lovag nyílt városnak nevezte, azaz nem voltak városfalai, csak a suburbiumot vették körül árokkal és sövényfonatos karózattal, azaz palánkkal. Innen kapta későbbi nevét. Az árokba részint a Tisza vizét vezették, részint a környező mocsarak vizei táplálták. A várat a városrészektől ugyancsak árok választotta el, amelyben szintén többnyire víz állt. A városfalat a török veszedelem hatására kezdték építeni, amelyről egy töredékes darabja tájékoztat. A piarista gimnázium építése idején bukkantak rá. Az ott talált tábla szövege szerint 1524-ben kezdte a várost fallal keríteni Zákány István az esztergomi érsek nagylelkűségből. A nagy költségeket felemésztő építkezés nem fejeződött be. Szeged, bár jogi fejlődése előrehaladt, városszerkezetében a 11-12. századi tagolt szerkezetű német és osztrák városokra emlékeztetett, hazánkban pedig helyzete leginkább Veszprém, Eger és Nagyvárad széttagolt alaprajzához hasonlított. A városoknak csak épített része ér véget a település utolsó házainál. Lakói ezer szállal kapcsolódnak a város határához és a közelben álló településekhez. A várost és vidékét úgy képzelhetjük el, mint egy mágneses erőteret, amelynek gyújtópontjában áll a város, amelynek vonzása messze hat. Szegedet ennélfogva más településekhez hasonlóan településgyűrűk vették körül a középkorban is elsődleges piackörzetén, 15 km-en belül. Ennyit tudott ugyanis egy nap alatt kényelmesen megtenni egy vásározó, piacozó kocsi. Nem véletlen, hogy Szegedtől — amely több piackörzetes település volt — a korabeli nagyobb települések, mezővárosok: Szabadka, Szer, Hódvásárhely és Makó hozzávetőlegesen 30 km-re vagy azon kívül esnek. Az említett 15 km-en belül, a legkisebb sugarú körben, néhány kilométerre a várostól feküdt délről indulva az 1359-ben nemesi névben előforduló Balak, északnyugatra, pontosan nem lokalizálható helyen Bánfalva, északra esett Asszonyfalva. A 15. századra mindhárom a város része lett, amint az gyakorlat volt a középkorban, és ma is a fejlődő városok esetében. Csak Gyula példáját említjük, ahol Bagd, Krakó és Szentmóric lettek a város részei a középkorban, de vehetnénk példát Debrecen és Várad történetéből is. Távolabb estek Szegedtől Szentmihály, Dorozsma, Sövényháza, Algyő és Tápé, a Tisza túloldalán pedig Szőreg és Szentiván. Az utóbbi birtokosaival támadt határvitája a városnak 1411-ben, amelyet Zsigmond király döntött el. A város gazdasági erőtere azonban messze túlterjedt faluszomszédain, ez a kérdéskör azonban nem a város helyrajzának leírásába tartozik.