Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VII. A POLGÁRI VÁROS

üzemmé. A konzervgyár csak 1940-ben született a kecskeméti fiókjaként. Megerősödését a háborús konjunktúrának köszönhette, és az utána következő években még hosszan virágzott, végül a rendszerváltozás áldozataként az 1990-es évek elején tűnt el a szegedi ipar palettájáról sok társával együtt a jobb sorsra érdemes üzem. A születés, fejlődés és elmúlás elsősorban az élő szervezetekhez és a természet örök körforgásához kötődik szemléletünkben és világlátásunkban. Az örök mozgásnak azonban részei az ember által létrehozott termelési struktúrák, azon belül az ipar szervezetei: a gyárak, üzemek és iparos műhelyek, annak ellenére, hogy hideg fényű csattogó-kattogó gépeik, erőt sugárzó motorjaik és monstrum épületeik alapján emberek generációin átívelő életet jósolunk nekik. Ha végigtekintünk városunk eddig bemutatott nagyiparán, az állandó változás tanúi vagyunk. Az erősek hosszabb, a gyengék, rosszul szervezettek, kis tőkeerővel rendelkezők rövidebb ideig léteznek, közülük sokan, a válságok, a gazdaság betegségeinek áldozatául esnek. Magukkal sodorják az ott dolgozókat ketté törve, megroppantva életüket. Műfajunk, ezen írás keretei nem teszik lehetővé, hogy taxatíve, részletesen felsoroljuk e változásokat, különösen az 1929-33as gazdasági válság idején bekövetkezetteket. Akik bármilyen okból kiesnek a nagy versenyből, idővel rájuk rakódik az idő pora, sorsuk a történelmi feledés. Egy pillanatra megállva emlékezzünk rájuk. Szeged vendéglátóipara — mint minden nagyvárosban — a szórakoztató, étkezőés ivó helyek széles palettáját mutatta. Világukban Tömörkény nyomán igazodhat el a mai olvasó valamennyire: „Az az útszéli kurta hely, amelyben minden mezítlábas betyár duhajkodhatott, volt a csárda. A rendes hely, ahol bort mértek, volt a kocsma. Amelyikben az utast főtt étellel elégítették ki, volt a vendéglő. Ahol az utas ételt, italt, éjjeli szállást, kocsiállást, istállót kapott, volt a vendégfogadó." Az író felsorolása mellett megemlítjük még az alkalmi hosszú sátrakat, a duttyánokat, továbbá a kapu alatti borméréseket, amelyek a korszakban lassan eltűntek. Rajtuk kívül is mintegy 200 mai szóval élve vendéglátóipari egység szolgálta ki különböző színvonalon az ital mellett időt múlatni kívánókat. A vendéglátás színvonalának csúcsán azok a szállodák álltak, amelyek (Arany Sas, Hétválasztó, Kass Szálló, Régi Hungária, Tisza) étteremmel rendelkeztek. A vendéglők közül Bálóné és Ströbl József (Pepi bácsi) otthonos helyiségei ízletes étellel szolgáltak. A kisebb vendéglátó helyek és tulajdonosaik gyorsan változtak. A szegedi vendéglátó egységek tájjellegű ételként halpaprikással, későbbi nevén hallével, halászlével várták a vendégeket. Alföldi ételként a marhapaprikás ugyancsak a jellegzetes ételek közé tartozott. A vidéki vendéglátás színvonala egyébként elmaradt a fővárosétól. Éppen Szeged volt az a város, amely időnként egy-egy vendéglátó helyével a vidékiek közül felvehette a versenyt a budapestiekkel. Mielőtt a közép- és kisiparra térünk át, ejtsünk néhány szót a nehéziparról, amely a tárgyalt közel száz évben a gazdaság húzóágazata volt. Ezen belül főképp a gépgyártás és műszeripar játszott fontos szerepet, amelyről köztudott, hogy nem telepedett meg városunkban. Néhány kezdeményezés ennek ellenére szép reményekkel indult. A Pálffy-testvérek vasöntödéje és gépjavító gyára az 1817-ben alapított alsóvárosi műhelyből virágzott fel. A világháború előtt már Szerbiába és Olaszországba exportált kendert feldolgozó gépeket, gyártott többek között vízvezetékekhez és fürdőszo-