Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VII. A POLGÁRI VÁROS

1887-ben a vasúti híd új szegedi hídfőjétől délre a város 70 hold városi földet részint ingyen, részint bérbe átengedett Hipp Miklós palánkai és Narbuth János lembergi kereskedőknek, amelyen kender- és lenfeldolgozó gyárat létesítettek. E lépéssel megalapozták az újszegedi kenderfeldolgozó gyárat, amely fennállása során több tulajdonos (részvénytársaságok) kezén ment át. A gyár munkásainak létszáma a főidényben már a századfordulóra 500 főre emelkedett, kenderkikészítőket létesített Csőszteleken (Torontál m.), Békésen és Érsekújváron. Termékei között találjuk a kender- és lenzsákot, a lepedő-, redőny-, zsávoly- és sátorvászon anyagokat, a törülközőt és hátizsákot. A szövőgyárban jutából, pamutból, nyers selyemből és gyapjúból szövetet szőttek. Áruikat Európán kívül még Amerikában értékesítették. A gyár tulajdonosi csoportja 1930-ban egyezséget kötött az 1929-ben alakult, és Szegeden gyártelepet létesített Angol-Magyar Jutafonó- és Szövőgyár Rt-vei. A nagyvállalat 1941-ig a szegedi és füzesgyarmati telepét tartotta meg. A szegedi kenderipart további két kisebb üzem erősítette. Varga Mihály a századforduló idején kenderkikészítő és kötélgyárat alapított, ahol a zsinegektől és fonalaktól a hálókon át a bútorszövetig és damasztig széles körű áruskálát felmutatva termelt változó létszámú (70-80-tól-190-ig) munkással. Pollák Sámuel kender- és lenáru kereskedő szintén gyártott kötelet, és ő hozta létre a vásárhelyi határban lévő Vaj háton a kenderkikészítőt. A mintegy másfélezer munkást foglalkoztató kenderipar a szegedi munkásság negyed részét foglalkoztatta, és két nagy üzeme máig fennáll, jóllehet a magyar textilipar üzemei a nagy világméretű könnyűipari átrendeződést nem élték túl. Amint a malomipar esetében a búzát, a hagyományaival a középkorig visszanyúló szegedi faipar alapanyagát, a gömbfát szintén a Tisza és Maros hátán szállították városunkba. Korszakunkban a Tisza mellé telepített fa-fűrészelő és csónakkészítő üzemek mellett — közülük a Lippai-féle gőzfűrész üzem maradt fenn a 20. század végéig — újabb feldolgozó üzemeket alapítottak. Közülük az Újszegedi Gőzfűrész és Ládagyár Rt. (helyén ma házak emelkednek), a Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt., a ma is működő, 1922-ben telepített gyufagyár és a Szegedi Bútoripari Rt. nevét említjük meg. A trianoni béke következtében az utódállamokból szállított úsztatott fa mennyisége csökkent, amelynek nyomán vasúton is jelentős mennyiségű fa érkezett a már régóta megszűnt, Nagyállomás melletti rönktérre. A szegedi bőripar múltja ugyancsak a középkorig tekint vissza. A tímárházak, például később jellegzetes épületei lettek a városnak. A 19. század második felében már megjelent a gyári jellegű bőrkikészítés. Mások mellett a Scheinberger és Popper tímárok által 1921-ben alapított Orion Bőrgyár Rt. nevét említjük meg, amelynek vállalkozásába később a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár kapcsolódott be tőkéjével. A bőriparhoz tartoznak a szegedi cipőgyárak és papucskészítő üzemek, amelyek közül 1935-ben jött létre az Első Szegedi Cipő- és Bőripari vállalat jogutódaként az Első Szegedi Cipőgyár Kft. A bőr, cipő és papucskészítő üzemekben közel ezer munkás dolgozott. Ezen iparághoz tartozott a Winter és társa által kefekötő üzemből alapított Első Szegedi Mechanikai Kefegyár Rt. Amint a fentiekből láttuk, városunk nagyiparát a malom-, élelmiszer-, textil- és a könnyűipar különböző ágai határozták meg, és adták meg jellegét. Közülük sem mindegyik jelent meg a monarchia korban, illetve különböző okok miatt nem fejlődött erős