Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VII. A POLGÁRI VÁROS

14 298 730 darabot írtak össze, Szegeden csak 8 nemesített juhot találtak. A fajtaváltás ezután valósult meg, ugyanis 1911-ben a merinói juhok az állomány 97%-át tették ki. A szegedi juhállomány a századforduló táján 24-26 ezerben állapodott meg. Legtöbb birkát Csengelén, Őszeszéken, Fehértón, Atokházán és Királyhalmon tartottak. A nagy juhtartó gazdák között Kordás Mihályt, Pálfy Ferenc polgármestert, Erdélyi Jánost, Veszelka Antalt, Vetró Mártonnét és a Volford családot említhetjük. Ők 200 és 400 állatot magában foglaló falkákat birtokoltak. A juhtartás fokozatosan szorult ki a közlegelőkről a tanyák körüli gyöpre és az utak mentére, ezzel a juhállomány a két világháború között fokozatosan csökkent. A sertéstartás és hizlalás korszakunkban lendült fel. Lehetőséget a kukorica termesztés meghonosodása adott hozzá. A paraszti gazdaságokban nevelt sertések mellett az iparszerű hizlalás is fellendült. A Répás és Szemmári család tagjai rókusi hizlaldáikba vidékről szerezték be a sovány sertéseket. Szegeden a balkáni eredetű mangalica zsírsertés honosodott meg, előbb a „szőke", később a fekete fajta is. A hússertések tenyésztéséhez nehezen szoktak hozzá. 1924-ben is csak 87-et számoltak össze a korszakban híres yorkshire-i fajtából. A fajtaváltás lassúsága a táplálkozási szokásokkal függött össze, ugyanis a nehéz fizikai munka mellett a zsíros húst és a szalonnát nagyobb kalória értéke miatt szívesen fogyasztották. Korszakunkban a tartásban annyi változás történt, hogy a külső legelőre csürhét már nem hajtottak ki, lassan a belső legelőről is kiszorultak a kondák a tanyák körüli legelőkre, és egyedüli forma az ólas tartás lett. A baromfi tenyésztés nagyarányú kibontakozása ugyancsak korszakunkra esik, és összefüggött a tanyás gazdálkodás kialakulásával, tömegessé válásával. A lúd, pulyka, csirke és galambtartás a parasztság kezében összpontosult, főképp a közép- és kisparasztok tanyáin. A táplálkozásban lassan egyre inkább meghonosodó baromfi-félék tenyésztési módjában a korszakban még nem ismerték az iparszerű tartást. Gyümölcstermesztés A szegedi határban, mint a korábbiakban láttuk, a középkor óta termeltek szőlőt. A 19. század közepéig a szántógazdálkodásra alkalmatlan homoki területek egy részét már befogták a szőlészet körébe. A több mint 7 ezer hold szőlő nagyobb részét ekkor már a homoki ültetvények tették ki. Ezután a telepítés megtorpant. A gabonakonjunktúra, majd a hegyvidéki szőlőket sújtó filoxéra járvány után a telepítés újra fellendült („a homok kiszúrja a filoxéra szömit" — mondta a korabeli szegedi parasztember), és 1913-ban már 12 540 holdon, a határ 8,8%-án termesztettek szőlőt. Kevesen ismerik az adatot: a trianoni Magyarországon a telepítések következtében több szőlő ültetvény virult az Alföldön, mint a Dunántúlon és a hegyes vidéken. A monarchia időszakában legfőképp kadarka és az ún. magyarka szőlőt termesztették. A két világháború között részint a csemegeszőlők (gyöngyszőlő, muskotály) továbbá a borszőlők közül a kövidinka, veltelini, ezerjó, szilváni és mézes fehér nyertek teret. A korszakban még egymás mellett élt a karó nélküli kopasz vagy csak fejmetszéses gyalogszőlő és a szálvesszőre metszett karósszőlő. Az egyes művelési eljárásokat, amelyek az idők folyamán sokat változtak (a permetezés pl. a peronoszpóra és a liszt-