Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

II. ELŐDEINK

lábbal vagy oldalra fordítva zsugorítva temették, a tor maradékát és szegényes, bizonyára a halott által egykor viselt díszeket mellé téve. A halmokat a népi történelmi tudat és emlékezet a rá jellemző naiv biztonsággal hol a régmúlt időkhöz kötött népekről, személyekről (Besenyőhalom, Kunhalom, Árpádhalom, Törökhalom stb.), hol formájukról, színükről (Ásotthalom, Vágotthalom, Feketehalom) nevezte el, hol mesét költött elnevezésük mellé, pl. Kincseshalom. A kurgánok népével az addigiakhoz képest más embertípus jelent meg vidékünkön. Addig a proto-nordid, nordid férfiak, valamint atlanta kisebb arányban mediterrán jellegű nők voltak a jellemzőek, a gödörsírok megjelenésével párhuzamosan a cromagnoniak (proto-europid) aránya nőtt meg. E népesség anyagi kultúrájáról kevés az ismeretünk, gyors lovas mozgásukat feltételezve azonban könnyen elképzelhető: velük az első olyan nép érkezett az Alföldre, amely annak nagy részét fennhatósága és ellenőrzése alá vonta. A rézkor végét és a bronzkor kezdetét, a Kr. e. III. évezred elejének időszakát vidékünk a Báden-péceli kultúra jegyében élte meg. Az átmenet során eltűnt az okkersíros kurgánok népe által hordozott kultúra. A Mediterraneum felől a Balkánon át új népek érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol ismét a déli hatás érvényesült. A változás annak ellenére, hogy délen nagy államok megszűnésével és újak keletkezésével járt együtt, vidékünkön hosszú időszakra elnyúlva következett be. Bronz eszközöket valójában tömegesen csak a korszak végén használtak az itt élő népek, amelyeknek hagyatékát Szegedhez legközelebb Tápé-Lebőn, Röszkén és Deszken lelték meg a régészek. Ebben a korszakban, amely a nagyhírű Trója városának születésével azonos idő, ért el hozzánk a világraszóló nagy felfedezés, a kerék, amelynek nyomán megalkották a ló vagy szarvasmarha vontatású kocsit. Több agyagból készült változata maradt fenn. A korai és középső bronzkor idejét, a III. évezred második harmadától a II. évezred feléig újra a letelepült életformát élő népek töltik ki, akiknek műveltségét összefoglaló névvel Maros kultúrának nevezzük. A korszak népeinek műveltsége ismét a Mediterraneum keleti felének kultúrájában gyökerezik, amely e korban is a centrum szerepét töltötte be. Perifériájaként élt a Dél-Alföld és benne Szeged vidékének korabeli népessége, a Makó-, Ada- és Pitvarosi csoport, amely mint Balkán felől jött népesség, elvegyült a helyi lakossággal. E hosszú békés időszakban ismét megjelentek a teli települések, amelyek lakói fölmenő falú, nyeregtetős házakban laktak. Ezek egyegy családnak adtak otthont. Földjeiken a búza és árpa mellett rozst, kölest és borsót termesztettek, a legelőkön nagyállatokat: szarvasmarhát, lovat, a kisebbek közül juhot, kecskét és disznót tartottak. íme megjelenik előttünk a később ugyancsak nevelt húst adó és a közlekedésben szerepet játszó állatok teljes köre. E folyó menti településeken a fonás-szövés, a fazekasság, a csont- és bőrmegmunkálás és a bronzöntés mesterségét űzték. Az Égeikum ekkor a Homérosz által megénekelt kort élte. A periférián — nálunk — az említett módon valósult meg az élenjáró régió világa, ismét magában rejtve egy magasabb szintű városias lét megvalósításának a lehetőségét. A Kr. e. II. évezred második harmadában nagy népmozgás indult meg DélkeletEurópában, amely átformálta annak etnikai arculatát. Ekkor jelentek meg a dórok a Földközi-tenger keleti és az italicusok középső medencéjében, a Balkánon pedig az il-