Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)
VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)
értelmiségi-középpolgári család vitt fontos szerepet, a tagság pedig az 500-600-ra tehető kispolgári családból toborzódott. Az említett egyesületek, civil szervezetek adták a gyakorló pályát az államtól és egyháztól független öntudatos szegedi polgárság közösségének kialakulásához. Pallérozottan önálló gondolkodású ember és szakember csak az lehet, aki kellően iskolázott. Éppen ezért a szegediek már a középkor óta gondot fordítottak gyerekeik taníttatására. A török kiűzését követően hamarosan megindult az alsóvárosi ferencesek iskolája, amely már 1686-ban működött, 1701-ben pedig felbukkan a palánki tanító aláírása egy dokumentumon. 1722-ben a magyar iskolának épületet vásárolt a város, 1735-ben emelték a német tanoda otthonát, 1739-ben indították a dalmaták iskolájukat. 1775-től a három intézmény egybeolvadt, és ekkor három nyelven folyt az oktatás. Az alsó iskolákat ne a maihoz hasonló módon képzeljük el. A szülők kedvük szerint járatták az oktatók katedrája elé gyermekeiket. A tanítók egyházi szolgálatban álló kántorokból, harangozókból és más egyházi szolgákból kerültek ki, akik a diákokkal együtt részt vettek a szertartásokon. Szerda déltől péntek reggelig a tanítás szünetelt, a nebulók aratáskor, valamint szüretkor sem jártak iskolába. A fűtésről, takarításról a tanulók gondoskodtak. A tanítás viszont mint egyházi szolgáltatás ingyenes volt. A mai értelemben vett iskolaköteles gyerekeknek csak egy tizede koptatta a padokat. E mostoha körülmények között a tanulók egy része egymástól(!) mégis elsajátította a betűvetés és olvasás tudományát. Az egy osztályos, egy tanítós iskolát lassan felváltották a három osztályosak, sőt 1779-ben a Palánkban négyosztályos nemzeti tanodát nyitottak. A 18. század végén a külvárosiakkal együtt Szegeden már négy iskola működött, sőt 1793-ban már önálló épületet emeltek a Palánkban a leánytanulók számára. A reformkorban ráébredvén arra, hogy a tanulás nyitja meg a társadalmi felemelkedés útját, a lakosság szinte megrohamozta az oktatási intézményeket, amelyek számára új épületeket emeltek, ám a túlzsúfoltság és az időszakos iskolalátogatás szokása továbbra is fennmaradt. 1832-től csak a himlőoltást kapottak iratkozhattak be iskolába. 1799-től később a nemzeti iskola mellett „polgári iskolának" nevezett rajziskolát indítottak, amely nagyban hozzájárult az iparosok képzése színvonalának emeléséhez. A korszak végére minden városrészben létrehozták a tanodákat. 1844-ben külön izraelita hitközségi iskola nyílt, 1846-ban pedig az első óvoda 70 gyermekkel. Az oktatási intézmények ebben a korban felekezeti irányítás alatt álltak, de a tanács engedélyezte magániskolák indítását. Számuk 1729 és 1848 között 4-7-re becsülhető. A lehetőségeivel élni akaró városvezetés világosan látta a középfokú oktatás szükségességét, és elhatározta gimnázium létesítését, amelynek vezetésére a piarista atyákat kérték fel. Az oktatás 1721-ben indult meg a katonai kórházból átalakított hat tantermes épületben. A hat osztályos gimnáziumban, amint másutt, a legfontosabb, a latin nyelv tökéletes elsajátítása állt a középpontban. Ezt szolgálta a grammatika, a szintaxis (mondattan), a poesis (költészet) és a retorika (szónoklattan), amelyekről évfolyamokat neveztek el. A piaristák azonban szellemiségüknek megfelelően a természettudományokat sem mellőzték az oktatásban. A kor szokásának megfelelően egy osztályt egy tanár vezetett. A korábban virágzó intézet II. József intézkedései (szegény sorsúak kiszorítása az iskolákból, német nyelv kötelező tanítása) következtében válságba került. A 18. század második felében 300-400 főnyi diáklétszáma 100 alá süllyedt. A
