Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

nicsné Barak Margit, Végné Koncz Sára és mások ördöggel barátkozásának. Kézenfekvőnek tűnt Kökényné Nagy Anna és Szanda Kata boszorkánysága, mert őket korábban ezért seprűzték ki Makóról. Mint mindenütt, Szegeden sem volt másképp, a leendő vádlottak a társadalom perifériájára szorultakból, továbbá az idegenből városba érkezett szegényekből toborzódtak, akiknek az esetleges gyanúval és rossz hírbe keveredéssel szemben nem nyújthatott védelmet és támogatást a rokonság. A szegényekkel kapcsolatban álló koldusbíró, Kovács Pál és mások hasonló okok miatt keveredtek gyanúba. Végül „ráakadtak" a boszorkányhad tisztségviselőire, akiknek tekintélyes, de hatalommal már nem rendelkező embereknek kellett lenniük. így került a vádlottak közé Rózsa Dániel egykori főbíró (utódai: Podhradszky, sem a távollétében őt helyettesítő Müller János substitutus bíró nem védték meg), aki Borbola Ferenccel a kun pusztákat Cometh kamarai prefektus számára bérelte, jóllehet a magyar párt embere volt. Ő lett a boszorkányok kapitánya, míg Borbola a hadnagyuk. A gyanúsítottak elfogása után a tanúk kihallgatása (június 14.) következett, majd hamarosan megindult a kínvallatás. A vádlottakat vízpróba alá vetették, azaz köteleken vízbe merítették az Alsó-Tisza-parton. A hit szerint ugyanis, ha a tiszta elem, a víz befogadja (bizonyos ideig a víz alatt maradnak) a próba alá vetettet, akkor ártatlan, ha teste feljön a víz színére, bűnös, mert a tiszta elem kivetette magából. A tortúra következtében három idős asszony vízbe fulladt. A többieket feldobta a víz, tehát bűnösnek találtattak. Ezután a mérlegelés következett, ahol mint boszorkányok könnyű súlyúak lettek. A vallatásoknak alávetettek másokra is vallottak, ezáltal a befogottak száma növekedett. Közülük a börtönben többen elpusztultak. Halálukat Rózsa Dániel nyakába varrták, mondván, megfojtotta őket, hogy őt terhelő vallomásukat ne tehessék meg. Végül az ítélet meghozatala után, július 23-án 13 fő (hat férfi és hét nő) alatt bámészkodó emberek sokasága előtt az Alsó-Tisza-part egy részén lévő szigeten, amelyet a folyó mellékágacskája választott el a parttól (és bár ma már nem létezik, a helyet mégis Boszorkány szigetnek nevezik) gyújtották meg a három máglyát. Bár a nagy számú halálos ítélet hírére a király a magyar kancelláriába kérette a per iratait, a felső hatóságok mégis hozzájárultak, hogy a gyermekáldás elé néző Végné Koncz Sárát szülése után Horváthné (Bagadussáné) Örzsével együtt 1729. március 7-én megégessék. A boszorkányok ellen az eljárásokat Szegeden 1744-ig folytatták. A megégetettekkel együtt mintegy 60-70 ember ellen indítottak eljárást, ám halálos ítéletet már nem hoztak, legsúlyosabb büntetésként a kiseprűzéssel éltek. Magyarországon 1565 és 1756 között jóval több mint félezren kerültek máglyára boszorkány perek nyomán. Az eljárásokat Mária Terézia királyné állította le és tiltotta meg 1755-ben országos körrendeletében. A felvilágosodás eszméinek lassú terjedése nyomán végül a peres eljárások gondolata a múlt reliquiái közé került, jóllehet a boszorkánysághoz kapcsolódó hiedelmek korunkig fennmaradtak számos ember lelkében. A szegedi boszorkányégetés hírhedt emléke azért maradt fenn oly sokáig, mert hazánkban máshol nem fordult elő egyszerre ily nagy számú boszorkányként elitélt kivégzése. Gyászos történetük hosszú ideig sötét árnyat vetett a nagy lendülettel fejlődő város népére.