Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

továbbá a szabad gazdasági vállalkozás joga. Beszélgetéseik során eljutottak a gondolatok szabad közlésének (szólás-, sajtó- és tanszabadság) jogáig, amelyektől már csak egy lépésre volt közös gyakorlásuk joga, a gyülekezési szabadság eszméje. A szabad gondolat az emberi közösségeknek ugyancsak sajátja lehet, amiből következtek a politikai szabadságjogok (választás, választhatás, „semmit rólunk nélkülünk", stb.) A korabeli liberalizmus eszméivel szemben egységes gondolati rendszert kevésbé hozhattak fel a konzervatívok, akik a fennálló rendet védelmezték, legfeljebb fontolva haladást ajánlottak vitapartnereiknek. A liberálisok hittek az ember állandó tökéletesedésében, a tehetségnek és az iparkodásnak szabad teret engedtek az egyén számára. Egyeseket, akik kezdték látni: e módszerrel nem lehet a társadalmi különbségeket áthidalni, és érzékenyek voltak erre, demokratáknak neveztek, azokat pedig, akik az új eszméket lendületesen akarták megvalósítani radikálisoknak. E gondolatok nyomán kialakult életérzéssel jutottak el e csoport tagjai az 1848-as polgári forradalom küszöbére. Hasonló kérdések kerültek elő a város társadalma már az előzőhöz képest több száz családot kitevő középpolgári rétegének tagjai között folytatott beszélgetések során. Keményfa bútorokkal berendezett lakásaikat az alábbi módon írja le Gergely András e rész monográfiabeli szerzője: „Párnákkal, a mindenütt előforduló képekkel, tükrökkel barátságos otthonok ezek. A lepadolt szobákban ritka a vendég, szerényebb a vendéglátás, de a tulajdonosok elégedettek. A cintálakba gyakran merhetnek húst, kamrájukban van elég káposzta, pincéjükben bor, vasárnap kávét is főznek maguknak. Ünnepnapokon az asszonyok előszedik az almáriumból (ajtós vagy fiókos, polcokkal ellátott szekrény edény, ruhák, vagy könyvek tartására) a viganót, a férfiak az ezüstpitykés dolmányt: módjukat szívesen kifejezésre juttatják." A következő réteg a város sajátos helyi és alföldi színezetét adta életkörülményeivel és megjelenésével. A néprajz szívesen írta le világukat, amelyet a múzeumok előszeretettel mutatnak be kiállításaikon. Vályogból, vert falból készült földes szobájú, néha felvizesedett, náddal fedett házakban laktak. Szobáikat helyi mesterek által készített, díszesen festett bútorokkal rendezték be. Ruháikat és értékeiket almáriumban tartották. Főzéshez és étkezéshez cserépedényeket és tányérokat használtak. Lisztes, szalonnás-húsos ételeikkel kalóriadús táplálkozást biztosítottak maguknak. Az asszonyok tavasztól őszig papucsban, vasárnap szépen kivarrottban, télen csizmában jártak, vászon fehérneműt (asszony üng, pöndöl), felette karton, posztó vagy selyemszoknyát hordtak. A férfiak a vászon ing és gatya fölött kékposztó öltözetet viseltek csizmával. Télen szűr és guba járta. Viseletüket részben maguk gyártották, illetve a helyi, hagyományos iparágakat űző mesterek, szemben a felsőbb rétegekkel, akiknek „európaias" ruháját németszabók készítették. A jobbára városszélen élt szegénység körülményeit középkorias viszonyok jellemezték. Többnyire egy helyiségű, nyitott kéményű, vesszőből készült sárral tapasztott oldalfalú, földes padlójú épületekben laktak ácsolt, festetlen bútorok között. Az asztalon középre tett cseréptálból kanalazták egy tál ételüket, amelybe csak néha került hús, helyette inkább halat ettek, azt is ritkán. Az ország egész gazdaságára jótékonyan ható és addig nem látott gyarapodást hozó mintegy negyven évig tartó mezőgazdasági konjunktúra után a társadalmi mozgás lelassult. Az egyes rétegek kialakultak, közöttük az átjárás nem ment könnyen. E lenyugodott állapot hosszú évtizedekig, majd két emberöltőn át eltartott. A változások a