Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)
A SZEGEDI HOSPESKIVÁLTSÁG KELTE
congregentur), egy másik föld odaadására pedig IV. Béla ígéretet tett. 13 Az 1242-1252 között eltelt tíz év alatt egyetlen olyan adományról sincs tudomásunk hospesek számára, amely teljesen megegyezne a szegedi hospeseket két ingatlannal megajándékozó 1247. évi oklevéllel. Távoli megfelelést egyetlen, 1252. évi oklevélben találunk, amikor az uralkodó Kiskeszi földet a Hont megyei Ipolyszalkán élő /zömeiéinek adta. Ez az oklevél azonban csak mintegy másodlagosan szól a szálkai hospeseknék juttatott adományról annak kapcsán, hogy e hospesek magánosok földjét kapták meg, a magánosokat pedig a király honti várfölddel kárpótolta. 16 Érdekes, hogy itt nem a hospesek nyertek várföldet, amint ez általában szokás volt, hanem csere fejében a magánosok. A távoli és látszólagos hasonlóság ellenére sem lehet Szegedet és Ipolyszalkát egyenlő elbírálásban részesíteni. Egyrészt azért, mert Szegedről tudjuk — igaz, későbbi említés alapján —, hogy IV. Bélától kiváltságot kaptak polgárai, Szálkáról viszont nem. Másrészt maga IV. Béla sem azonos módon kezelte Szegedet és Szálkát. Ez utóbbit ugyanis már 1261-ben az esztergomi érseknek adományozta, 17 vagyis a királyi hospesekből egyházi alattvalók váltak. Ha lett volna is a szálkai hospeseknék királytól nyert kiváltságuk, az 1261-ben semmissé vált volna. Ezzel szemben Szeged végig a középkor folyamán megmaradt királyi uralom alatt, sőt a város időről időre újabb kiváltságokat nyert el különböző uralkodóktól. Szegedet tehát nem lehet Szálka mércéjével megítélni. Ha viszont a szegedi hospeseket a többi felsorolt település hospeseihez (népeihez, emséihez) mérjük, akkor két eset közül választhatunk. Vagy a szegedi hospesek is a földadományokkal egyazon időben kaptak kiváltságot, vagy pedig szabadságaik elnyerése megelőzte — közeli, velük szomszédos — ingatlanokkal való felruházásukat. Az első eset azt jelentené, hogy a szegedi hospesek 1247-ben jutottak kiváltságaikhoz, és — ismeretlen okból — ugyanezen évben külön oklevélben kaptak szabadságaik mellé két ingatlant. Ez a kiváltságolási és birtokadományozási mód példa nélküli a feldolgozott anyagban. A másik eset szerint kiváltságuk lenne a korábbi, s ehhez utólag nyertek ingatlanokat. Ez esetben viszont 1247-ben a korábbi kiváltságlevélnek mintegy megerősítésével kellett volna a királynak az ingatlanokat a hospesek számára juttatnia. Mivel ilyenről az 1247. évi oklevélben nincs szó, ha valóban ezt megelőző (1242-1246 közti) időből való lenne a szegedi hospeskiváltság, ez ugyancsak teljesen magában álló eset lenne IV. Béla tatárjárás utáni tízéves kiváltságolási gyakorlatában. Hogyan oldhatók fel az ellentmondások? Egy biztos, nem olyanféle módon, hogy kétségbe vonjuk Szeged IV. Béla kori kiváltságlevelének létét. Nem haszon nélküli hosszabban idézni Kubinyi András szavait: „Szeged IV. Béla kori kiváltságáról ugyan csak későbbi utalás van, de megléte igazolható. A kiváltságok hálózata Nyugat-Szlavóniától, Zágráb környékéről indul el, majd Somogyon keresztül a Fehérvár-Pest vonalon jut el a Felvidékre, innen a Hernád, Bodrog, Felső-Tisza vonalát követve a Szamos völgyében jut le Erdélybe. Ezen a vonalon belül, azaz a Dél-Kelet-Dunántúlon, a Dráva-Száva-köz keleti felén, valamint az egész Alföldön csak két kiváltságolt településről tudunk: Szegedről és a Szerémség északnyugati sarkán Valkóról. (Ezek királyi 15 CDES. II. 113. 16 Uo. 269. 17 Gy. III. 248.
