Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)
A SZEGEDI HOSPESKIVÁLTSÁG KELTE
bár nem voltak külországból származó vendégek. 6 így nem lehet teljes bizonyossággal állást foglalni a tekintetben, hogy a szegedi hospesek külországiak vagy az ország más vidékéről érkezett telepesek voltak-e. Nem kis valószínűséggel azonban annyi megkockáztatható: belföldiek voltak. Ezt onnan következtetjük, hogy későbbi adatokban semmi nyoma nincs idegen eredetű népesség szegedi jelenlétének (mivel ez hallgatásból eredő érv, argumentum e silentio, nem teljes értékű, de tájékoztató jellegét nem lehet elvitatni). Sajnos, nem tudjuk, hogy amennyiben valóban belföldiek voltak, a Kárpát-medence mely tájairól jöhettek. Azt sem tudjuk, hogy mikor érkeztek hospesek az akkor már virágzó Szeged településre, mindenesetre 1247 előtt semmi nyomuk, bár Szegedről 1183 óta több írott adat ismert (mivel azonban a ránk maradt anyag eléggé hiányos, s ráadásul ez is argumentum e silentio, biztos hitelű következtetést nem tesz lehetővé). Megint csak következtetésre kényszerülünk. Ha belföldiek voltak, annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy itteni megjelenésük nem korábbi a tatárjárásnál (1241/1242). A tatárdúlás rengeteg embert késztetett arra, hogy puszta életüket mentve hagyják el veszélyeztetett lakhelyeiket, ahol esetleg alacsony sorban éltek. Az állami és a földesúri hatalom rövid idő alatt bekövetkező, látványos összeomlása lehetőséget teremtett arra, hogy korábban nem mozgó (urukat el nem hagyható) szolgaelemek felkerekedjenek, és az ország más vidékein próbáljanak egzisztenciát és nagyobb szabadságot biztosítani maguknak. 7 A nagyobb valószínűség tehát amellett szót, hogy a belföldi hospesek 1242 előtt aligha jelenhettek meg Szegeden, viszont 1247-ben már bizonyíthatóan itt voltak. Azt a lehetőséget sem kell kizárnunk (még ha bizonyítani valószínűleg soha nem is lesz alkalom), hogy néhány külországi vendéghez csapódhattak nagyobb számban belföldiek, s azoktól átvették és önnön magukra alkalmazták a hospes minősítést, viszont őket rövid idő alatt magukba olvaszthatták, elmagyarosíthatták. Az 1247. évi oklevél nem hospeskiváhság, hanem földadomány a szegedi hospesek számára. Két ingatlant kaptak ekkor a szegedi vendégek, Tápét, amelyet az adományozás időpontjában nem laktak (nyilván a tatárjárás következtében néptelenedett el), és csongrádi várföldnek számított, valamint Vártó halastavat, amely a tatárok által kiirtott Csupor nemzetség tagjaié volt, s mint uratlan ingatlan visszaszállt a királyra. Hogy azonban a Csuporok birtoklása előtt Vártó szintén a csongrádi váré lehetett, nevéből (Vártó) következik. A király tehát két olyan ingatlant adott a szegedi hospeseknek, amely végső fokon az övé (közvetlenül viszont a király birtoklását megtestesítő csongrádi váré) volt. Tápéval kapcsolatban az 1247. évi oklevél hangoztatta, hogy az a hospesek földjével szomszédos. Mivel Tápé a mai napig létezik, az oklevél állítása (Tápénak Szegedhez való közelsége) igazolható. Sokkal nehezebb Vártó helyének megállapítása. Mivel legalább két helyen volt Vártó helynév Szeged közvetlen környékén, az egyik a Tisza bal partján a mai Tápai-rét környékén, a másik a Tisza jobb partján Algyőtől északnyugatra, s ráadásul mindkettő vizet jelölt (az egyik halastavat, 6 LEDERER EMMA: A legrégibb magyar iparososztily kialakulása. Századok 61-62 (1927-1928) 522-523. 7 BOLLA ILONA: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Értekezések a Történeti Tudományok Köréből. Új Sorozat. 100. Bp. 1983. 232.
