Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)
ANONYMUS ÉS SZER
énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna" (Anonymus latin szövegét Pais Dezső fordításában idézzük). Anonymus tehát alig használhatott gestájához írott forrásokat, olyanokat pedig, amelyek kifejezetten a magyar honfoglalással foglalkoztak volna, egyet sem talált. Legfeljebb egy-egy nyugateurópai krónika emlékezett meg a magyarokról, mint akik feltűntek az európai horizont keleti szegélyén, de ebből egy egész históriát kikerekíteni lehetetlenség volt. Az Anonymus előtti magyar krónikairodalom annyira egyházias ihletettségű volt, hogy egyszerűen kiesett látószögéből a pogány magyarok története; számára a valódi, megörökítésre érdemes magyar história ott kezdődött, ahol Anonymusnál végződött: Szent Istvánnál. Mivel magyarázható, hogy Anonymus figyelme egyáltalán a régmúlt, a felejtésre ítélt és megtagadott magyar őstörténet felé fordult? Ehhez a döntő lökést franciaországi (vélhetően párizsi) iskolája adta. Az 1180-as években, amikor Anonymus Párizsban tanulhatott, ott már nem képezett tilalomfát a pogány múlt megéneklése, sőt kifejezetten divatossá vált ez. A törekvés saját műfajt hozott létre, a regényes gestát. Ez ugyan történetírói alkotás volt, arra törekedett, hogy nagy hihető erővel rendelkezzék, de valójában a legteljesebb szabadságot biztosította alkotójának ahhoz, hogy a múlt morzsáiból emlékműveket, piramisokat emeljen. Anonymus párizsi iskolatársai voltak azok az angol történetírók, akik a múlt ködébe vesző angol históriát (egyebek között Lear király történetét) keltették életre. E párizsi iskolában a diákok a trójai háborúról írtak, a szép latin stílussal együtt szívták magukba a régmúlt becsületét, tiszteletét. Anonymusról éppenséggel tudjuk is: annyira megkapta a trójai-görög háború históriája, hogy kedvtelésből maga szintén írt egy kis kötetet erről. A magyar régmúltat persze nem mindenki tekintette kárhozatos kornak, főleg csak az egyháziak (ők is a magyarok akkori pogánysága miatt). Anonymus, bár egyházi férfiú volt, ebben nem követte pályatársainak normáit és ízlését. Bizonyítani is tudjuk, hogy a királyi család és a társadalom nem egyházi (azaz világi) előkelői egyre inkább érdeklődéssel fordultak a régmúlt felé. II. Géza király (1141-1162) négy fia közül az egyiket Árpádnak kereszteltette. Mivel e fiú az 1150-es években született, mivel továbbá az uralkodó család tagjai közül senki mást nem hívtak Árpádnak, csak a honfoglalás vezérét, így e névadásban joggal gyaníthatjuk azon történeti érdeklődés kifejezésre jutását, amely a 12. század közepén a dinasztiában megélénkült (ha ugyan korábban bármikor is lanyha volt). Ugyancsak megfigyelhető, hogy a főurak is számon tartották nevezetes (főleg birtokszerző) elődeik nevét, mert hiszen neki köszönhették hatalmuk megalapozását. Anonymus tehát egyszerre hódolt az európai divatnak, az éppen korszerű gondolatnak, valamint tett eleget a múltjukra egyre kíváncsibb előkelők óhajának, amikor hozzákezdett a teljesen újszerű, néhány évtizeddel korábban még elképzelhetetlen program megvalósításának: megírni „Magyarország királyainak és nemeseinek származását". Mivel a regényes gesta és a királyi-nemesi igény egyaránt mozgalmas, cselekményes elbeszélést igényelt, így vált Anonymus gestájának központi magjává a honfoglalás. Igen ám, de ehhez egyaránt szükség volt honfoglaló magyar hősökre és velük szembeszálló ellenségekre. Honfoglaló elődöket (ha nem is elégséges számban) még csak-csak megőrzött a királyi család és a nemesi famíliák történeti tudata, de
