Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A HELYTÖRTÉNETÍRÁS IRÁNYAI

első két kötet a politikatörténet láncára van felfűzve, de ezt át- és átszövik gazdasági és társadalmi kérdések, amelyek olyannyira sajátjai a Tagányi-féle koncepciónak. Nagyon fontos hangoztatni, hogy statisztikai adatok, sőt helyenként és alkalmanként komparatív módszer, tehát különböző városok — bizonyos, statisztikailag mérhető vagy megragadható mutatóinak — összehasonlítása szerepel Reiznernél, ami nyilvánvalóan messze eleget tesz azoknak a posztulátumoknak, amelyeket Tagányi programja megfogalmazott. Ha viszont Reiznernél alapvetően egy Tagányi-féle szemlélet és alkalmasint Tagányi tói nem független gyakorlat érhető tetten, akkor ez már önmagában korszerűnek mondható. Ehhez hozzátehető, hogy Reizner munkájában legalábbis két olyan mozzanat van, ahol Reizner messze megelőzte korát, és ennyiben már Mályusz Elemérrel és a 20. század legjavával mutat rokonságot. Az egyik a polgári liberális személet, amelyik a millennium korában éles ellentétben állt a sok országos és helytörténész által képviselt nemzeti romanticizmussal, és ez a szemlélet önmagában minősíti is Reiznernek a témák legtöbbjével, a polgárság helyzetével kapcsolatos álláspontját. A másik terület, ahol Reizner mindenképpen meghaladta korát, Borovszky Samunak 1900-ban a Századokban megjelent, Reizner könyvére vonatkozó bírálatában kritikaként, sőt szarkasztikus gúnnyal megfogalmazott elmarasztalásként olvasható. Borovszky 1900ban, szó szerint idézem, a következőt írta: „A mű négyötöd része Szeged újabbkori, 18-19. századi történetével foglalkozik, minélfogva a monográfia voltaképp csak a város újabbkori története címére tarthatna jogot", vagyis egyszerűen elvitatja Reiznertől, hogy Szeged történetét írta volna meg. A millennium korában valóban nem volt szokás az, hogy a középkort ilyen röviden intézzék el, és ekkora terjedelemben foglalkozzanak az újkorral. Itt tehát mintha Mályusz Elemérnek a helytörténetírás 180 fokos fordulatáról szóló, 1924-ben megjelent sorainak a gyakorlati megvalósítását látnánk. Engedjék meg, hogy az utolsó percekben kitérjek a mi Szeged-történe tünkre, arra a Szeged-történetre, amelynek eddig három kötetben négy kötete jelent meg, és IV. kötete pedig 1994. május 21-e, Szeged napja alkalmából napvilágot lát, és ezzel egyelőre a Szeged története sorozat be is fejeződik. Amikor nekiindultunk 1978-ban — vagy fogalmazzak egyes szám első személyben, hiszen nem tudom, kiben mi munkált, amikor én nekiindultam 1978-ban —, az volt az elképzelésem, hogy mindenkitől tanulni kell. S most hadd mondjam el, hogy én személy szerint egy ilyen monográfia megtervezéséhez, levezényléséhez mit tanultam Pestytől, Tagányitól, Mályusztól és az 1954-es debreceni programtól. Pestytől mindenekelőtt a források feltétlen tiszteletét tanultam meg. Természetesen nem igaz, hogy Tagányit ez nem jellemezte, de Tagányi nem kapcsolta szorosan össze a monográfia ügyével a forrásokat. Legyen szabad e vonatkozásban két tényre utalnom. Az egyik az, hogy Reizner a Mohács előtti, tehát az 1526-ig terjedő időszakból a IV. kötetben található oklevéltárában csak hat kiadatlan oklevelet közölt. Ezzel szemben én, amikor megterveztem az I. kötetet, tudtam, hogy az nem készíthető el újabb szegedi oklevéltár nélkül. De azt is tudtam, hogy ebben az okleveleket már nem úgy kell kiadni, ahogyan Reizner János meg Varga Ferenc tette, vagyis nem in extenso, hanem regeszták formájában. így nyert felkérést Érszegi Géza, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa, a történettudomány doktora arra, hogy gyűjtse össze a