Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A HELYTÖRTÉNETÍRÁS IRÁNYAI

igénye helyett egy új alapelvet fogalmazott meg, a területiség elvét, vagyis hogy lényegében a helytörténet vonatkozásában minden a témához tartozik, ami a vizsgálatba bevont vagy a vizsgálat tárgyát képező területtel oksági kapcsolatban van. Ez lényegében azt jelenti, hogy rövid földrajzi bevezetésnek kell megelőznie a monográfiát, ez azonban egyszerűen csak — úgy mondanánk — a földrajzi tér potenciái kifejtésére szorítkozhat. Utána névmagyarázatnak kell következnie, tehát etimológiának, majd a birtokosok, a birtoklás, a lakosság, a lakosságon belül a nemzetiség, a vallás, a társadalom kérdéseit kell vizsgálat tárgyává tenni, majd topográfia, tehát a település nevezetesebb objektumainak elhelyezése és históriája kell zárja a megyei, illetve a megyei keretekben felépülő városi, illetve községi monográfiákat. Nyilvánvaló tehát, hogy a Tagányi-féle okfejtésből kimaradt minden olyan, döntően politikatörténeti mozzanat, amelyik nem felelt meg az elsősorban gazdasági és társadalmi programpontokat középpontba állító koncepciónak. A harmadik tervezet vagy elmélet a helytörténetírással kapcsolatban Mályusz Elemér nevéhez fűződik, aki 1924-ben A helytörténeti kutatás feladatai címmel a Századok című folyóiratban programadó tanulmányt fogalmazott meg. A 26 éves, sok szállal Szegedhez kötődő fiatal tudós tanulmányának legfontosabb mondanivalója abban foglalható össze, hogy a korábban döntően a középkorra koncentráló helytörténetírásnak 180 fokos fordulatot kell vennie, és az újkor felé kell fordulnia. Felhívta a figyelmet azokra a rendkívül fontos újkori fondokra, levéltári anyagokra, amelyek döntő többségükben a helytörténeti monográfiák millenniumi dömpingje után is kihasználatlanul és továbbra is porosan hevernek. Hangsúlyozta — teljes összhangban Tagányi Károllyal — a gazdasági és társadalmi nézőpont fontosságát, továbbá — szemben mind Pesty vei, mind Tagányival, akinél többszörösen újrakezdődő és többszörös fonalon végigfutó történelemről, helytörténetről van szó — a helytörténetírásban a komplexitás elvének érvényesülését. Végezetül a negyedik elméleti állásfoglalás a magyar helytörténeti kutatásokkal kapcsolatban 1954-ben Magyar Történelmi Társulat debreceni vándorgyűlésén fogalmazódott meg, amely a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok közepette adott új programot A magyar helytörténeti kutatás helyzete és feladatai címmel; megpróbálta beilleszteni a helytörténetet egy szélesebb, országos mozgalommá növő honismeret keretébe. Felhívta a figyelmet a legújabb kor kutatásának fontosságára, és programszerűen integrálni kívánta a helytörténetbe a munkásmozgalmat, illetve az agrártörténetet. Ha most ezt a négy programot megpróbáljuk érvényesíteni a szegedi helytörténeti kutatások történetében, akkor az általam megrajzolható kép, amely persze vitatható, a következő. Az első szegedi összefoglaló és nem részletekre szorítkozó monográfia Varga Ferencnek 1871-ben elkészült és 1877-ben megjelent munkája; ez hármas felosztás szerint tárgyalja az eseményeket: politikai, művelődési részre, illetve oklevéltárra oszlik. Varga Ferenc munkája még a Pesty-féle koncepció előtti állapotokat mutatja, hiszen egy évvel korábban íródott, mint a Pesty-féle program. Nyilvánvaló, hogy ugyanabból a kiegyezés körüli társadalmi és tudományos közvélekedésből nőtt ki mind Varga Ferenc helytörténeti gyakorlata, mind pedig Pesty Frigyes helytörténeti elmélete. Varga Ferencet koncepciója alapján nemzeti romantikus szemléletű helytör-