Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
vünk... több okból. Én akkor gondoltam arra először, hogy az ember most tanulta meg igazán, mennyire meg lehet szeretni valami távoli, idegennek hitt világot is. A vonat két nap, két éjjen át robogott velünk, a már ismert Rahón át egész a Ti sza forrásáig jutottunk — a Fekete és a FehérTiszáig. Onnan gyalog folytatódott az út. Munkácstól a Budapest közelében lévő Aszódig négyöt hónapon át tartó tortúra várt ránk. Eközben rengeteg apró kaland esett meg velünk, melyek igen jellemzőek az akkori időkre és körülményekre. Egy ilyen rövid szövegben nincs lehetőség mind ezekre bővebben kitérni. Ezért a továbbiakban csak azokra az epizódokra fogok kitér ni, amelyek a legérdekesebbeknek bizonyultak, s amelyek szorosabban kapcsolódnak a mi munkásokként végigélt időszakunkhoz. Előbb az 1939ig Lengyelországhoz tartozó területekre vetődtünk el. Ez a Kár pátok középső vidékén volt található. A környék tele volt fenyővel és egyéb erdőség gel. Az ukrán és rutén lakosok segítettek bennünket. Jószívű, vendégszerető nép. Amit szegénységükben még nélkülözni tudtak, mind nekünk is adták. Mi akkoriban, akár a következő 34 hónap során, élelemmel nem igazán voltunk jól ellátva. Csak időközönként volt ételosztás, nem naponta, ahogy azelőtt. A mennyiség nem volt túl ságosan kevésnek mondható, de elegendőnek sem bizonyult ennyi ember számára. Amit egy egész hétre kaptunk, azt mi képesek voltunk kéthárom nap alatt felélni. így aztán vagy éheznünk vagy koldulnunk kellett. Csak igen ritkán jutottunk főtt ételhez. Magunk főztük a krumplit, forraltuk a tejet, amit vagy ajándékba kaptunk vagy pén zért szereztünk be a helybéliektől. Ezt ettük a konzervjeink mellé, már amikor volt mihez. Többnyire éhesek voltunk, soha nem tudtunk jóllakni. Őszintén szólva, mindez inkább az ésszerűtlen felhasználás, semmint a fejadagok kicsinységének volt betud ható. Állandóan mozgásban voltunk, de mindez nem volt túl megterhelő. Igazi hegy mászó életet éltünk, de megmaradtunk a még biztonságos útvonalakon. A front még elég távol volt tőlünk — jóval keletebbre, így azokon a részeken sem magyar, sem német csapatokkal nem találkoztunk. Nemhogy harcoló alakulatot, de még felderítőket sem láttunk. Leírhatatlanul szépséges környezetben vonultunk, aránylag jó körülmé nyek között. Az éjszakákat általában szűkös és kevésbé komfortos körülmények között kellett eltöltenünk, az utunkba eső házak kiegészítő helyiségeiben, istállókban, fésze rekben vagy más hasonló létesítményekben. Ekkor arról lehetett hallani, hogy némelyeknek közülünk sikerült kapcsolatba lép ni a helybeli partizánokkal, s vannak, akik az éj leple alatt átallnak majd közéjük. Az állandó továbbvonulások miatt azonban minderre nem került sor, valahogy megsza kadt a kapcsolat a partizánokkal. Majd egy hónapon át tartó vándorlás után hirtelen vissza kellett fordulnunk. En nek okát nem közölte velünk senki. Csak találgattunk, de vélhetőleg nem tévedtünk nagyot, hisz a távolból már odahallatszott az ágyúzás zaja. A front szemlátomást nap ról napra közeledett felénk, minket ezért hátrébb vontak, hogy szükség esetén lövész árkokat mdjunk ásni a visszavonuló csapatok számára. Mivel erre sehol sem került sor, valószínűsíthető, hogy a front túl gyorsan közeledett, így semmi ilyesmire nem maradt elegendő idő (?).
