Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
ezt az aprócska kárpátokbéli várost, a munkácsi vonathoz számosan kikísértek bennün ket. Magyarok és rutének egyaránt voltak közöttük (a zsidókat akkorra már deportál ták). Könnyezve és ölelkezve búcsúzkodtunk. Eszünkbe jutottak a helybeli zsidók, s kimondhatatlanul rossz érzés volt, hogy rájuk már csak emlékezni lehetett. A helybéli ek azon sajnálkoztak, hogy immár teljesen magukra fognak maradni. Néhányukkal még arról is nyíltan beszélhettünk, hogy hamarosan megérkeznek majd az oroszok, csak addig húzzák ki, mi is csak arra várunk! Erre azt felelték: igen, de addig is nagy a bizonytalanság, mennyi mindent kellhet még addig kibírniuk, s azt sem tudják hogy fognak majd hozzájuk az oroszok viszonyulni... Amikor a vonat elhagyta Técsőt, tudatában voltunk a ránk váró bizonytalanság nak, de arra nem gondoltunk, hogy életkörülményeink ekkora fordulatot vesznek — letelepedett életmódról hirtelen a nomádra kellet áttérnünk; a következő hat hónap ál landó mozgásban telt el. Előbb tehervonatokban szállítottak bennünket, később gyalo gosan vonultunk. Civil ruhában, a hátunkra kötözött holminkkal bandukoltunk. Az emberek furcsán bámultak ránk, egyre kevésbé hasonlítottunk a katonaságra, a menet oszlopaink teljesen felbomlottak. Ruházatunk mind elhanyagoltabbá vált, s mi magunk se törődtünk immár a külső kinézetünkkel, alig valaki borotválkozott közülünk. Az ilyenkor óhatatlanul megjelenő útitársak, a tetvek sem kíméltek bennünket. De ezek ben a nehéz napokban is maradt egy hűséges szövetségesünk — a fiatalságunk. Életko runk tette számunkra elviselhetővé az egyre romló állapotokat. Minél nehezebb volt, annál hangosabban énekeltünk, a magyar katonanótákról a sajtjainkra váltottunk, azok ra a hősi dalokra, amelyekre olyan jól lehet menetelni, ezek mondanivalója tartotta bennünk a lelket akkor, amikor úgy éreztük, hogy minden ellenünk fordult. Csak mi értettük, hogy miről énekelünk. Munkácson majdnem ezren jöttünk össze. Majd egy hónapot — június második és július első felét — töltöttük ott. Fészerekben, szalmán aludtunk. Sokan voltunk, kis helyen összezsúfolódva. Alig néhány kút állt a rendelkezésünkre, melyekből állandóan folyatni kellett a vizet, hogy mindenkit el lehessen látni. Alig tudmnk tisztálkodni. Csak a Latorcában fürödhettünk meg — nyár közepe volt. Szerencsénkre tartalékos tisztek és katonák mellé kerültünk, akik mindent megtettek, hogy elviselhetőbb legyen az életünk. A reggeli sorakozó után mindig beengedtek néhányunkat a városba. Ekkor nyílt alkalom a Latorcában való megmártózásra is. Az ellátásunk sokat romlott, de ek kor még némi élelmet otthonról is kaptunk. A csomagokban meleg ruha (kesztyű, pu lóver, téli alsó) is volt pakolva, hisz tudtuk, hogy fel kell készülnünk a vándorló élet módra, ahol nem lesz megállás. Ha Munkácson nem lettek volna olyan rosszak az életkörülményeink, akár még jól is érezhettük volna magunkat, hiszen sem kaszárnyá ban, sem táborban nem kellett benn laknunk. Ott is érintkezhettünk a helyi civilekkel — többnyire a ruténokkal, de magyarokkal is. Mindannyian mélységesen együtt érez tek velünk, próbáltak bennünket élelemmel segíteni, s meginvitáltak a házaikba is. A munkácsi háromnégy hét gyorsan elszállt. Július közepén újfent vonatra raktak bennünket — őrzött tehervagonokba, melyekben még szalma sem volt a padlón. Előbb kelet felé vittek bennünket a vonattal, a már ismert vasúti szakaszon. Técső mellett éj szaka robogtunk el. Mi, akik hónapokat töltöttünk el ott, mind ébren voltunk, s abban reménykedtünk, hogy megáll a szerelvény. De nem állt meg. Majd megszakadt a szí
