Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
EPERJESY FERENC : NAPLÓ l 848-IK ÉVBŐL
Aug. 2. Úgy lőn, hajnal harangszó után Thassy Dániel barátunk udvarába sietett a kisded sereg. A nép nagy számban tolongott az útszákon és szerencsét kívánó, majd zokogó hangok között elhajtatánk: azt tudtuk, hogy hosszú utunk végcélja Kula, de ki tudhatja mire menend oda? Csoda-e hát, ha az elérzékenyülés könnyei szemeinkben is ragyogtak határaink vég dombjait, s azokkal szerettjeinket midőn elhagyánk. Megkönnyültek elnehezült kebleink, utunk vígan folyt. Danyi és Lajos együtt menénk. Új szászon szűk asztalunkat mondhatni gazdaggá varázsolták Danyink lelkes ötleteinek szívderítő villanatai. Rékás táján egy beláthatatlan hosszú és sűrű porfelleg vonult el. Hevesen öszvegyülekezett őrsereg szállítatott. A kocsikon volt ezer-féle fegyver, ruházat és helyezet, volt szungyekálás, bókolás, nevetés, lárma, ujjongás, de csendesség is, por pedig és porból roppant nagy kortyok és nyelések, mondhatni legtöbb. A sereghez hozzácsatlakozánk, s mintegy 500 kocsi társaságában vonultunk négy óra táján délután Szolnokba. Az utszák tele kocsikkal, egyik végétől másikig, volt lárma, szaladgálás szállás után, hógatás, hi-getés, tudakozódás, utasítás, tolongás és sallangos káromkodások, melyre minden újdon és régi baka, ez, mert quási katona, az, mert katona, jogosítva érzé magát, s ugyancsak használták már csak azért is, hogy egyik katonai auktoritást 5 szerezzen, másik meg tartsa azt. Különös fogalmakat köt némely ember a katonáskodással öszve. Ezzel éppen úgy vagyunk, mint a magyar emberrel. Ha valaki durva, nyers, gyöngédtelen, a nagy rész éppen az ilyenről mondja: igazi magyar ember! így sok a negédes káromkodáshoz köti a valódi katonaiság eszméjét. Tisztult fogalom, jöjjön el a te országod! — Amen! Szolnokban hemzseg a katonaság. Mintegy hat-hétezer ember van beszállásolva. Estve vacsorától menve haza felé, egy kisszerű ház ablakán kinézőt megszóliték: van-e itt katona? „Van" lőn a válasz. Mennyi? „Húsz"! Elég. — Adieu! 6 Három napi ittlétünk alatt legnevezetesebb volt, hogy gróf Teleki Sándor kővárvidéki főispán, 7 lemondván magas állásáról, önkéntes közlegénynek beállott. A szilaj debreceni, szabolcsi önkéntesek vállaikon hordozák a pikós grófot, utszáról-utszára muzsikaszóval, ki itatta borral és hatalmas szavakkal őket. Bár kissé be volt nyomva Urbán süvege fejébe, mindamellett mondhatni jól beszélt, véghangjai e szókban repültek felém: „A nap lealkonyodik barátim, a hold elfogy, de a magyar dicsősége lealkonyodni, elfogyni soha nem fog; mert ki a magyar ellen van, a szabadság ellen van, ki a szabadság ellen van, annak halni kell!!" Éljen! — ordítá számtalan torok. Mi a? Mi a? Szaladás, lárma Szolnok útszáján a Zöldfa felé. Egy rácot fogtak, hangzik vissza, még nagyobb szaladás, s íme egy kisszerű, hosszú öltönyű és szakállú embert csakugyan cipelnek; káromkodás, kard, bagnét, ököl fenyegetés, fogak csikorgatása között a városházhoz. A magyar szereti, úgy látszott az esetnél is, a statáriu5 tekintélyt (lat.) 6 Isten vele! (fr.) 7 Teleki Sándor gr. (1821-1892) 1848 tavaszán, majd október 21-től ismét Kővárvidék főkapitánya volt. Világosnál honvéd ezredesként esett fogságba. BONA 1987. 317.
