Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
- Mi is odamegyünk, juhokat hajtunk a vásárról, nem állanál be hozzám juhhajcsárnak? — Beállok bíz én, ha kenyeret ad az úton — mondám —, gyönyörködve leendő hivatalomban. - Ne félj semmit! — legalább nem fogsz az úton koldulni sehol. Azonban a juhok feltűntek már előttünk, én is elkezdtem hát terelgetni botommal, de ha menni nem akart, vagy bőgött a szelídség példánya, úgy vágtam a bundájára mérgemben, hogy a másik hajcsár elbámult ügyességemen. Ezt pedig Krajcár Jóskának nevezték, s mindjárt adott egy darab régi, penészes kenyeret. Hej! Jól vagyunk már itten, csuda, hogy rá nem kezdtem: Én vagyok a petri gulyás, Én őrzöm a gulyát nem más! Egyszer csak hosszú ideig néz rám a gyalog velünk jövő kis fiú, aztán apjához szalad, mire oda hí az öreg mészáros. - Fiam, hogy hívnak téged? Hát erre megmondtam, mint Csordás János, hogy mi az én becsületes, igaz magyar nevem. - Tyű! Nem igaz a' hazudsz te! — feleié az öreg. - De nem hazudok én! — erősítem komoly egykedvűséggel. - Fiam! Édes fiam! Kedves fiam, Imre fiam, drága áldott fiam! — kezdé erre a két rimaszombati polgár — hát nem ismersz rám? Ülj fel hamar a szekérre, már hogy az istennyilába is hajtanál te juhot! Barna és Palánszki voltak a jó emberek, de bizony nehezen ismertünk mi egymásra! így ültem én fel megint a szekérre győzedelmesen, persze, hogy beszélni kellett nekem egész úton, de a két öreg milliomszor többet mondott hozzá otthon a felesége előtt. A Sajó vizén csak híd nélkül mentünk, mert Görgei uram azt gondolta, hogy hát ha ez a híd el találná árulni a magyar sereget? Meg kell égetni! Eszerint a két öreg nem győzte lábait emelgetni a szekérbe folyó víz miatt, de az én csizmámnak nem ártott. Miskolcon túl a komoróci s Valgatháról híres Vadna és Galgóc romjai mutatkoztak; innen Rimaszéccsel Putnok jött már elő. Itt egy régi ismerősöm rámpillantott, hatszor is utánunk szaladt, én mosolyogva néztem rá, de ő mindig fejét csóválta, mintha azt mondta volna Teleki Mihállyal: Nem lehetséges az! Végre a szép, kies Mártonfal pusztán keresztül, meglátszott a távolban Serki vár, eszembe is jutott róla: Sokszor nevettünk rajtad Serki vára, Midőn szórt gondolattal a kezekben, Pohár csillámlott bérci nedvvel! Rimaszombatban már végighaladtam az utcán ékesen, elbúcsúzva jó embereimtől, beülhettem volna a templomba is, pedig az első padba, innen szülőföldemre, Tamásfalvára mentem át, egy lélek se ismert rám sehol, bekopogtatok odahaza:
