Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)

LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN

- Ko, ko, ko! Megint? Ko, ko, ko! — Semmi válasz. De már benyitok — gondolám —, mert még azt hallom utóvégre is, hogy tágasabb odaki[nn]. Bemegyek, senki, egy lélek sincs odabenn; mindjárt ennivalót kutattam, s oly kíméletesen, mintha csak Botoson volnék, hát egy kis kasznyiban egy serpenyővel pompás hideg káposztára lelek, valami szolgáló tette el és azon módon ottfelejté. Hej! Csillogott az én szemem. Nekidőlök a dívánra, csak úgy a szűrömmel, s villát hozva, kezdek róla elmélkedni, hogy milyen jó szakács az éhség, még az is eszembe jutott, hogy ezt Kotzebu mondja. Hm, hm! No lám! — fűzem eszméimet tovább, mégis okos ember az a Kotzebu! De azért nem szóltam volna evés közben egy rénes forintért! Egyszer csak benyitja a szolgáló az ajtót s reám tekint. Jaj, jaj, jaj! — micsoda krokodilus lehet ez? — gondola magában — Talán bíz a sárgalábú halál jött be. Kiszalad, s híjjá a szakácsnét, be is rontanak hősileg szegény fejemre, lévén az egyik kezében kutacs, a másiknál pedig vaslapocka. - Hát hogy a mennydörgős mennykő szánkázza meg kendet! Jaj, hogy is kezdjem? Üsd a piszkos koldusát! De már nem állhattam meg, hogy ne kacagjak! Erre még nagyobb dühbe jöttek az ifj asszonyok! - Fuss csak az úrért Kati! Mondd meg neki, hogy botot is hozzon magával, majd elbánunk mi veled! Ne félj te semmiházi! Tolvaj, zsivány, kupcihér! - No hiszen! — gondolám — Csakhogy a botot eszembe hoztátok! Én is előrántom a kolduspálcámat és elkiáltom magam: — Kimenjetek, mert ha elpüföllek, soha se lesz belőletek menyasszony! Erre a fatális zajra belép nőtestvérem. Elébe megyek, hát összecsapja a két első lábát ijedtében. - Hozzám ne nyúlj! Mit akarsz? - Bíz én most az egyszer meg akarlak csókolni! Nina! Megvesztél, hogy reám nem ösmersz? No, erre aztán olyan sírást kezdett, mintha a legforróbban szeretett volna. Apám is csodálkozva monda: „Fiú! Mi lett belőled?" De mi bizony! Rögtön elhajtottak fehér ruhákkal fürödni s testvérem utánam kiáltott: — Csak édes Imrém, az Isten áldjon meg, haza ne hozd a szűrödet! Lebocsájtottam hát a vízen, később aztán kalapom, tarisznyám, botom is elveszett. Csak az augusztus 29-ik napja marad emlékemben. Nyolc esztendeje már, hogy megünnepeltem e napot, s bár ha az ítélet napja akkor lesz, mégis megtartom! Ilyen nevezetesen dicső nap! Csuda, hogy Stambul nem akkor lett a törököké! Mohácson ekkor volt a szomorú csata. Ekkor találták meg a keresztelő Szent János fejét másodszor. Ekkor szabadultak meg a pestistől a rómaiak; ekkor halt meg az evangéliomi Márta; ekkor mindenféle történt a világon; ekkor volt a Szent Ágoston temetése, hanem ami a legfőbb: ekkor jöttem haza én! Hiszen a napok napja ez igazán! De hogy a kis bibliából egy kérdést tegyünk, mi következik ebből? Jaj! Bizony szomorú az, ami ebből következik. Nem sok idő folyt