Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)

LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN

nyunk részire akartam tejet hozni, s egy szép zöld kapun benyitva, az udvarra vető folyosón kellemdús hölgyet találtam, ki sebekre való tépessél foglalkozott. Elmondva, mi jóért jöttem, [sic!] Azonnal két nagy fazék tejet kicipelt szegényke, mit is én csudálatraméltó udvarias mosolygással átvenni siettem, azt ugyan már nem tudom, annak örültem-e jobban, hogy a szép hölgy kezeiből vehettem azt által, vagy pedig, hogy a tejszint elfelejtette róla leszedni... Respektíve gyönyörű jelenet volt. Én kétpengős cifra papíromat nyujtám neki, mire ő piros pénzt hozott érte; pirosat mondom, mert ami oly kedves, kövér gyerek kezébe forgott, csak nem lehetett vörös, mint a róka. És effektíve harmincöt váltó krajcárral még többet adott ki, mintsem a tejért kijárt volna. Nyájas volt, de kissé elmerengni látszott. - Kegyetek nem félnek a városban maradni? — kérdem, tökéletes finom cisz-moll hangon. - Anyám nem akar elmenni! — feleié. — Esnek-e sokan a tüzérek közül? - Nem — válaszolám —, sőt kevesen hullanak részünkről, s táborunk igen vidám. Már készültem neki rendszeres, cáfolhatatlan Brassay-féle okokkal bebizonyítani, hogy soha, mióta itt vagyunk, egy kólcspuska se sült el, annál kevésbé pisztoly, csakhogy vidámabb legyen. Hanem a sors! Ez a liptói méregkeverő! - Margit! — hangzék belőlről. - Isten áldja meg magát! — szól nyájas szelíden — Valamikor hozza el majd az edényeket! Ju, ju, juj! Már eltűnt. Nesze semmi fogd meg jól! - Ó te boldogtalan Baldizó! Te elátkozott Borsszem Jankó! — sóhajték F-durból, miért is vagy te közlegény? Két nap múlva vihettem vissza az edényeket rendes udvarunkból, ekkor is ott leltem a merengő, szép leányt, s vissza akartam adni, amivel többet adott ki. Uram pillants! — egészen felvidámult. - Nem hittem volna! — monda hirtelen, azután Gábriel mosolygással elpirult egész művészileg. - Hogy visszahozom a pénzt? — mondám nevetve. — Talán nem vagyunk mi magyarok? — Igaz, igaz! — feleié mosolyogva —, de kérem legyen szíves megtartani, tudom, hogy megsérteném. Ismét elakadt. Néhány perc múlva távozott, búcsút vett nyájasan és örökre. Hej, ha én azt a franciskánust megcsíphetném csuklyájánál fogva, aki e szót kitalálta: „örökre"! Néhány nap múlva egy szekér sebesen futott Józsefváros utcáin végig, rajta sebesült tüzér, lábát vitte el a golyó térdén felül, honnan csak húsának rongyai függtek alá, kezét kiterjesztve, iszonyúan eltorzult vonásokkal nézett föl, kiáltva olykor: Isten! Istenem! Utána az én említett hölgyem futott, majdnem magánkívül a kórházig, olykor kiáltva: „Ignác! Édes kedves testvérem, Ignác!" Elfordultam (no lám az ördög, hogy kicsikarja belőlem a szót), sírtam. Jelen voltam később a temetésen is. Haj, mily egyszerű ez ilyenkor a táborban, ha nem tiszt esik el! A regimentspáter szép beszédet mondott fölötte, hanem én csak e szavarira emlékezem: „Ahová el nem hat fegyverével a honvéd, elhat oda a tüzér golyójával!"