Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt…” Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiről - Dél-Alföldi évszázadok 16. (Szeged, 2001)
LUBIK IMRE: EGY HONVÉD PAP RABSÁGA IDEJÉN ÍRT FÖLJEGYZÉSEI A SZABADSÁGHARCBÓL. A 3 8-IK HONVÉD VADÁSZZÁSZLÓ ALJ VISZONTAGSÁGAI 1849-BEN
fel, de már késő! Akkor már a szegény teremtés úgy hánykódott a földön, mint a lopott malac. Igen jónak láttam most már elillani. Fel is szólítám erre hadi társamat, szemére vetve e gyilkosságot, melyért igen szoros nyakravalót kaphat, ha megtudják. De ő az ily prédikációra nem is hederített. Kijózanodni sem egyhamar szokott, leült tehát az asztal mellé, s elkezdte az asszonyt vallatni, hogy minek ment férje a sáncokba? Aztán felállt, s kezét jártatva a levegőben, ráhúzta magának nagy keservesen: „S megátkozott engem azs édes anyám! S hogy ne légyen sem országom, sem hazsám!" így legkisebb reményem se volt, hogy a dolognak jó vége legyen, kimentem az ajtón, s amerre jöttünk a kis pallót is messze kerülve, rohanva siettem tábortüzeink felé, Miklós azonban folytatá énekét: „S csipkebokor légyen azs én sálásom! S de még ott se légyen azs maradásom!" Örültem, hogy bőröm épen maradt, de csakhamar a csatárok lövései talpra riasztották az egyesült hadtesteket. A sáncok oldaláról hangzó kemény ordítások, s tüzelések oly zavarba hozták seregünket, hogy alig birta a kis „Gölgen" erős káromkodás közt azt rendbe állítani. A bor kiöntetett a kulacsokból, s így vártunk hajnalig, minthogy a zaj ismét lecsillapult. A nap ragyogva önté el sugarait a dérgyöngyökkel csillogó pázsitos vidéken. Néma hallgatás lebegett mindenfelé. Sohasem láttam igézőbb őszi hajnalt! Miklósnak eközben híre se volt a táborban, nem is igen olvasták, ki van ott, ki nincs? Gyors léptekkel megindultunk. Elől kivont karddal a kis Gölgen, utána mi négyszázan. A másik két század egy kis lovascsapattal egyesülve a sánc baloldalát rohanta meg. Jobbról hat ágyú keményen dörgeté bele vastekéit, s minthogy a sánc magasra volt hányva, mi létrákat cipeltünk magunkkal. Szüntelen hangzott a kis Gölgen szava: „Nem fílni! Nem fílni! Létrákat élűre..." Jó közel értünk már, de ágyúnak eddig hangját sem hallva, tulajdon ütegeink előtt lebukdostunk. Hja! Mit érne tagadni a dolgot?! A hadi bátorság se jön meg amúgy kutyafuttában! Egyszerre szuronytszögezést vezényeltek. Három részről megrohantuk a sáncokat. Mi „Rajta", amott pedig „Éljen a magyar" ordításokkal, de a sáncban olyan csendesség volt, mintha valamennyi rácnak lelke egy siketnéma múmiában fülelt volna! „Uram fia! Mi lesz ebből!" „De mi bizony?! ..." Egyszerre csak, alig telt bele öt perc, rögtön mienk volt a sánc. Hogyan? Hát csak úgy, hogy bíz onnan élő lélek sem mosolygott kifelé, nem volt abban de semmi! 50 Még az éjjel ugyanis kiszöktek a rácok, s nesztelen vonultak hosszú póklábaikkal Pancsovára. No hiszen megadtuk neki! Bakot lőttünk, pedig nagyot! így rohanták meg valaha heten svábjaink közül az ismeretlen szörnyeteget. Azoknak a szamár fráterek50 Kiss Ernő 1848. december 15-én foglalta el az üresen hagyott tomasováci sáncokat a Temes folyó partján, amelyeket Knicanin jarkováci veresége következtében már nem tudott ismételten megszállni.
