Dáczer Károly: Kamarai dohánykertészségek telepítése a Dél-Alföldön 1843-1844 - Dél-Alföldi évszázadok 10. (Szeged, 1998)

UTÓSZÓ ÉS KITEKINTÉS (Szabó Ferenc)

központú elemzését. Az öt, illetve áttételesen hét dél-alföldi régi megyét átfogó s a királyi kamara gyakorlatilag három esztendő alatt lebonyolított telepítési akciója hátterének és eredményének rajzát a következetes konkrétság uralja. A húsz telepítvény születésének és kezdő éveinek centrumba állítása mellett időben és térben messze kiterjed a szerző. Megvilágítja a „lenti" (helyi vagy kistáji) előzményeket, a népességmozgás indítékait és arányait. Alaposan megismerteti a telepítések előkészítésének, végrehajtásának a bécsi udvari és a budai királyi kamaránál folyó menetét, a kincstári „gazdaságtervezés" és irányítás — személyektől sem független — mechanizmusát, minőségét, azaz a „fenti" szférákat is. A kötet kiemelkedő tudományos értéke a telepítési feltételek igen tüzetes ismertetése, és összevetése a megvalósult körülményekkel — telepítvény énként. Ezzel egyenrangú az új lakóhelyre talált, szociális rétegzettség tekintetében is behatóan leírt lakosok dohánytermesztésének (és attól el nem szakítható általános gazdálkodásának) adatsorokkal bizonyított elemzése, gazdaságossági számításokkal, a hazai, a birodalmi és az európai dohánypiac hatásainak jó összegzésével. Az önkormányzati, az egyházi és iskolai viszonyokról is pontos képet kapunk — tekintettel a telepítvények ingatag közjogi helyzetére (nem ismerték el önálló községként őket, úgy, mint ahogy az úrbéres jogállású, stabil helységek esetében történt). A kötet címével ellentétben Dáczer Károly fontos utalásokkal tájékoztatja az olvasókat arról, hogyan alakult az 1843-1844-ben életre hívott húsz kamarai kertészközség és a hasonló telepítvények sorsa a feudális rend megszűnése után, egészen az 1950-es évekig kinyúlóan. A szakirodalom alapján jelzi, hogy sajátos jogi helyzetükre hivatkozással, de a velük szerződött kamara, a nagybérlők, a dohányjövedék kezelői sem támogatták nagy vágyukat: a zselléri kötöttségek alól történő felszabadulást 1848-ban. Az 1851-ben bevezetett osztrák dohánymonopólium a termesztést jóval szűkebb térre szorította, a telepítvényesek megélhetését inkább a bérbe kapott földön való gabonatermesztés, a részes aratás és kukorica-művelés, a fuvarozás, a napszámba járás biztosította. A megmaradt kertészségek közjogi elismerésére (önálló községként) 1865-ig, a jobbágyviszonyokra emlékeztető kötöttségüktől való „felszabadításukra" az 1873. évi törvényig kellett várni. Az aránytalanul nagy összegű megváltási terheket évtizedeken át viselték. Akik nem győzték, elvesztették bérbe kapott földjüket, akár beltelkeiket, házaikat is, és napszámosok vagy uradalmi cselédek lettek. Egy érdemi réteg felemelkedett a hajdani telkes jobbágyokból lett parasztok szintjére. A dohány termesztése egyfelől az uradalmakba, a középbirtokokra szorult, de sok munkáskezet kívánt. A volt dohánykertészek egy törekvő része a zöldség- és gyümölcskertészkedésben, valamint az újabb ipari növények termesztésében hasznosította készségét, tapasztalatait. A szabolcsi és a hevesi dohánykultúra a kiegyezés után a dél-alföldi fölé kerekedhetett, a gabonakonjunktúra hatására is. Ezt az utat több áldozattal, több megkötöttséggel, a nagybérleti rendszer általánossá alakulása jegyében járhatták végig a kamarai telepítésű kertészségek, mint a magánföldesurak telepítvényei. Ez utóbbiak faluközösségeit hamarabb megbontotta a tőkés fejlődés, előbb jutottak el az önálló kisüzemi lehetőségekhez, a piacra termeléshez. Átrétege-