Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)

III. A VÁROSFEJLŐDÉS POLITIKAI FELTÉTELEINEK GYÖKERES ÁTALAKULÁSA 1948 UTÁN - 3. Igazgatási reformtervek és a területi igazgatás módosítása

mak, az ott élők ne kényszerüljenek tömegesen elvándorolni és egyetlen (esetleg néhány) nagyvárosba tömörülni, hanem megfelelő gazdasági feltételekkel párosulva maguk a helyi társadalmak urbanizálódjanak és polgárosodjanak. Bár gazdasági és társadalmi fejlettség tekintetében az Alföld a 20. század közepén sem előzte meg a többi országrészt (sőt!), a városokra alapozott új területi igazgatási szervezet megvalósítására itt lettek volna a legkedvezőbbek a feltételek, mert területén a korábban bemutatott történelmi okokból eredően viszonylag több városi(as) központ helyezkedett el, mint más országrészekben. Bibóék igen alapos vizsgálatai szerint az Alföldön a tervezett 41 városmegye közül 30-nak (73 %) volt olyan központja, amely a városi szerepköröket az Ő kifejezésükkel élve: az „elemi szint"-nél magasabb színvonalon tudta volna ellátni. Ezzel szemben a Dunántúlon tervezett 39 városmegyéből csak 23-nak (59 %), az északi és a főváros környéki (Monor és Dabas vidéke) területek 18 városmegyéjéből csak 11-nek (61 %) volt hasonló fejlettségű a kijelölt központja.)n Ezekből az adatokból azonban tévedés lenne arra következtetni, hogy az országos kerületek felállításával kiegészített városmegyés igazgatási szervezet kiépítése csak az Alföld számára lett volna előnyös. A centralizált irányítás alatt álló, az önkormányzatiságot és a hatékony ügyintézést egyaránt nélkülöző vármegyei igazgatás felváltása a városmegyei—kerületi rendszerrel az ország egész területén előrelépést jelentett volna a helyi-területi igazgatásban. Arról a különbségről nem is beszélve, amit a nem sokkal később bevezetett tanácsrendszerhez képest jelentett volna. Míg 1950-ig a városmegyés tervezet a részletek kidolgozásával egyre konkrétabb formát öltött, megvalósításának már a kezdet kezdetén sem túlságosan nagy politikai realitása egyre csökkent. (Arra, hogy valóra válhasson, még leginkább Erdei belügyminisztersége idején, 1944 decembere és 1945 novembere között lett volna bizonyos esély, ám ő nem tett ilyen javaslatot.) A koalíciós időszak legnagyobb, illetve legbefolyásosabb két pártja, az FKGP és az MKP közül ugyanis egyik sem állt a parasztpárti javaslat mellé. A kisgazdák azért, mert konzervatív értékrendjükkel elvileg tartották összeegyeztethetetlennek a vármegyék megszüntetését — azért mert „a múltból maradt ránk, még nem feltétlenül rossz" — mondták. Az volt a véleményük, hogy új jogszabályok alkotásával és a tisztviselői kar összetételének megváltoztatásával a vármegyei igazgatás is kellően korszerűvé és demokratikussá változtatható.!'

2 A kommunisták viszont azért, mert a helyi igazgatást irányító Belügyminisztériumot keményen kézben tartva a leghatározottabban az igazgatási szervezet központi irányítása mellett voltak, s ezt a szándékot keresztezte volna a lényege szerint decentralizációs tartalmú városmegyés reform. Nem is beszélve arról a nem alaptalan félelmükről, hogy az igazgatási reform ügyétől akkor politikailag elválaszthatatlan önkormányzati választások során elveszítenék ama pozícióik jelentős részét, amelyet a helyi-területi igazgatásban 111 BIBÓ—MATTYASOVSZKY 1950. 112 Pl A 285. f. 1/10. A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt tervezete a közigazgatás reformjához. 1947. május 27.