Belényi Gyula: Az alföldi városok és a településpolitika 1945-1963 - Dél-Alföldi évszázadok 7. (Szeged, 1996)

I. AZ ÖRÖKSÉG: A KAPITALIZMUS KORI VÁROSFEJLŐDÉS MÉRLEGE - 2. Az alföldi agrárvárosok a két világháború között

Bihar* (Balmazújváros, Hajdúdorog, Nádudvar, Polgár, Püspökladány) megyék területén feküdt. 139 Az ipari népesség másik igen fontos jellegzetességéről, az önálló kisiparosok magas arányáról fentebb már esett szó, ezért erre itt nem térünk ki. Az üzemi viszonyok helyi sajátosságai azonban más szempontból is fontos társadalmi következményekkel jártak. A gyáripar viszonylagos fejletlensége következtében az alföldi városok társadalmán belül szűk csoportot alkottak az iparban dolgozó szellemi foglalkozásúak. E városokban tehát nem csak a gyáripari és különösen a legdinamikusabb ágazatokhoz tartozó, korszerű szaktudással és műveltséggel rendelkező fizikai munkásság rétege volt vékony, de nem alakult ki egy modern, mérnökökből és gazdasági szakemberekből álló menedzser-réteg sem. Ennek legfeljebb néhány városban lehetett tapasztalni bizonyos kezdeményeit, főleg Szegeden és Debrecenben. Ezekben ugyanis az ipari fizikai dolgozók (keresők) 10-10 ezer feletti száma mellett közel, illetve (Szegeden) több mint félezer főnyi szellemi foglalkozású kereső dolgozott az iparban. 140 Ha az iparból élők aránya tekintetében néhány kisebb város (Baja, Kisvárda, Jászladány, Jászárokszállás) felül is múlta Szegedet és Debrecent, ez a két város mégis vitathatatlanul az Alföld legjelentősebb ipari munkás és egyben műszaki-közgazdasági értelmiségi központja volt; az ipari dolgozók e két rétegének tömege más városokban megközelítően sem volt ekkora. Még az alföldi viszonyok között iparosodottnak mondható Szolnokon, Békéscsabán, Baján, Gyulán, Nyírbátorban, Kisvárdán, Mátészalkán, vagy a többé-kevésbé iparosodott Kecskeméten, Hódmezővásárhelyen, Kalocsán, Szentesen és Csongrádon sem. A 20. század derekán a városok központi szerepköreinek kialakultságát foglalkozási szempontból legvilágosabban az egyéb (nem-mezőgazdasági és nem-ipari) népességnek a helyi társadalmon belüli súlya jelezte. S ezen a heterogén foglalkozási csoporton belül is elsősorban a — korabeli statisztikák terminológiájával — az ún. „közszolgálat"-ból élőké, azaz az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a közigazgatás területén dolgozóké. Erre engednek következtetni a 70 tízezernél népesebb alföldi település szellemi dolgozóinak foglalkozási adatai is. Míg ugyanis a közszolgálat-ból élő népesség vizsgált településeink lakosságának mindössze 9 %-át (összehasonlításul: Budapesten 15,2 %-át!) alkotta, addig városonként a szellemi foglalkozásúaknak általában több mint fele, nem ritkán kétharmada ebbe a 9 %-nyi rétegbe tartozott! Ez alól még a legiparosodottabb városok sem jelentettek kivételt, még akkor sem, ha nem voltak vármegye-székhelyek, s így a vármegyei tisztviselők nem abban a városban éltek (például Békéscsabán).'4) Ezek az adatok arra engednek következtetni, hogy a helyi értelmiség nagy része állami szolgálatban állt; létszámuk a polgári intézményrendszer kiépülésével, a 19. század második felétől növekedett meg. Mindenesetre a 20. század elején már nem csak egy kiépült középfokú oktatási hálózat található az Alföldön (a városi 1941. évi népszámlálás 1. 518—655. o. 1941. évi népszámlálás 1. 544. és 564. o 1941. évi népszámlálás 1. 518—655. o.