Gilicze László - Kormos László: Kis Bálint: A Békés-bánáti református egyházmegye története - Dél-Alföldi évszázadok 5. (Békéscsaba - Szeged, 1992)

KIS BÁLINT ÁLTAL KÉSZÍTETT MUNKA KÉZIRATBAN ÖSSZEÁLLÍTOTT TELJES FOGLALATJA - Kis BÁLINT: A szentesi reformáta ekklésia históriája. A szentesi reformáta ekklésia állapotja (Szemelvények) - Második kötet

nyi magasságban fel lehetett hajtani. Volt némelyeknek sötétkék posztóból fekete báránybőrrel prémezett bundájuk és mentéjük is ezüst gombbal. A közönséges asszonyoknak öltözete: Ingváll, pendely; ezekre a kis lajbihoz varrt kék bagaria (?) vagy karton rokolyák; lábukon nyáron papucs, télen piros vagy fekete, hegyes orrú, steklis vagy abzecces (így nevezték a csizmadiák a csizma sarka alá varrt fa vagy bőr pockokat) kordovány vagy borjúbőr csizma; a szolgálók nyáron leginkább mezítláb szaladgáltak, nyakukba különb-különb színű tarka keszkenőt tettek, nyakravaló helyett pedig a leányok s fiatalabb asszonyok vagy keskeny bársony fekete pántlikát kötöttek, vagy pedig üveg klárist; a lányok hajukat elől kétfelé fésülve, hátul pántlikába befonva a hátuk közepén leeresztették. — Pártát már ritkán lehetett látni. — Az asszonyok a befont hajukat feltekerték és fésűvel felakasztották, azután sötétkék, apró fehér pettyes keszkenővel, mely lencsés kendőnek neveztetett, vagy pedig egészen fehér kendővel fejüket bekötötték és a keszkenő két sarkát az álluk alatt átvéve hátul megkötötték. Télen flanel szoknyát vettek magukra és báránybőrrel bélelt sötétkék posztó ujjas réklit, vagy fehér prémes ködmönt öltöttek fel, vagy prémetlen ködmön réklit, amelyet a szűcsök veres vagy sárga, fekete, zöld prémekkel felcifráztak; hosszú rókás mentét is viseltek még némely múlt századbeli öreg asszonyok, de már ezen időszakaszban egyet se csináltak, hanem némely férfiak öltöztek rókabőrbe. Az előkelőbb asszonyok pedig, a tehetősebb gazdák lányai, a mester-emberek házanépe, — ilyen ruhában jártak: a hosszú ingre vettek vagy különféle színű kartonból készült szoknyát és rövid derekú uyas réklit, vagy pedig úgy nevezett viganót [így hívták Bécsben egy híres olasz „éneklő leányt" aki ezt először kezdette], mely egy olyan hosszú ing-forma bő karton ruha, melynek hátul van a hasítékja és valami egy tenyérnyire a hónuk alatt körül korca van belől varrva, melybe zsinórt húznak és ezen zsinór által szorítják derekukhoz, úgy, hogy elől sima, hátul ráncos legyen. Az ujja ennek csak egy arasznyi, s ezt is zsinórok szorítják karjukhoz. A nyakukba különféle színű és nagyságú keszkenőt viselnek, de legközönségesebb szín a fekete, veres és fehér muszlin, lábukra strimpflit és cipőt húznak és csizmában télen is alig tudtak járni; a viganóhoz kopasz karjukra rece vagy bőr hosszú szárú kesztyűt vettek; télen hosszú ujjú prémes zöld vagy fehér színű bundát hordoztak. 1810 táján kezdtek felölthető hozzájuk álló prémes bundát viselni. 1820ban pedig ujjatlan bundát. Az asszonyok felöltője változása, cifrázása leírhatatlan; hasonlók a tornyos fellegekhez, melyek formájukat szüntelen változtatják. — Némelyek viseltek füles főkötőt, mely olyanforma, mint egy barát-sapka, csakhogy elől csipke van bodrosan rávarrva és bársonnyal s pántlikákkal oldala, teteje kicifrázva, — másoknak volt „kuglijuk", ez bársonyból vagy atlaszból készült elől csipkés, hátul a nyakukon összeráncolva a fejükhöz állott. Mások csipkés főkötőt viseltek, mely most taréj módjára felálló, majd aljára varrt szélesebb vagy keskenyebb csipkékkel