Gilicze László - Kormos László: Kis Bálint: A Békés-bánáti református egyházmegye története - Dél-Alföldi évszázadok 5. (Békéscsaba - Szeged, 1992)

KIS BÁLINT ÁLTAL KÉSZÍTETT MUNKA KÉZIRATBAN ÖSSZEÁLLÍTOTT TELJES FOGLALATJA - III. KÖTET

nistáknak magoknak kellett az énekjeinket az orgonára alkalmaztatni, úgy amint azt kinek kinek a muzsikáláshoz értő tehetsége engedte. — A Maróthi Harmonikusának némelyek vették hasznát, de mások restellvén az azzal való bajoskodást, annyival inkább, hogy az nem az újabb időben szokásba jött clavisok szerént volt kótázva, abbahagyták. Akarván hát ezen segíteni néhai békési prédikátor s tractualis assessor Dömény Jánosnak Pesten tabuláris fia Sándor, ki a klavíron való muzsikálásban igen szép előmenetelt tett, szokott énekeink nótáit az újabb ízlés szerént orgonára alkalmaztatta a Maróthi példája szerént, sok helyt megtartván kevés változtatással annak compositióját. Szándékozott a Pesten tartott generális convent eleibe adni, nagy örömmel elfogadtatott, és a négy superintendentiában az espereseknek, tractusokban leendő praenumeráltatásra ajánltatott, s az egész országból 30 praenumerans találtatott. Maga Dömény Sándor szégyenlette dicsérni munkáját, hazai ahhoz értő recensensre bízni nem akarta, nehogy interessentiával vádoltasson, kiküldötte tehát Lipsiába a recensióra mind a maga munkáját, mind a Maróthiét, ahol az Fink által kiadott Allgemeine musikalische Zeitungban

92 megdicsértetett, feltévén a recensens azokat is, amiket kívánt volna a harmóniába változtatni, mely recensiót magyarra fordítva Dömény Sándor az igazítnivalókra tett jegyzéseivel az 1831. esztendei Tudományos Gyűjtemény X. darabjában közönségessé tett. — Hihetőképpen idővel, ha orgonák több ekklésiában fognak lenni, és a muzsikához értők száma szaporodik, '— többen lesznek annak is becsülői mint most, amikor azok az ekklésiák, melyekben orgona nincs reájok nézve haszontalannak tartják. Az orgonisták pedig akik a már megtanult módhoz hozzászoktak, s újat tanulni nincs kedvek, elmaradhatónak ítélik. Imádság 2. része volt az istentiszteletnek az imádság, melynek eddig az ideig főrészei voltak: az Isten felséges voltának, tökéletességeinek megesmerése, magasztalása, az Isten jótéteményeinek megvallása, azokért való hálaadás, a jóknak megnyeréséért, a rosszaktól való megszabadításért való könyörgések, a bűnöknek megesmerése, megvallása, azoknak bocsánatjoknak kérése, és a szentéletre való kötelezés. Ezekben az együgyűbb gondolat szerént lévén a cél, hogy az Istent indítsák kérések beteljesítésére inkább, mint magokat a kért jóknak megnyerésére, és annak jóvégre fordítására amiért hálákat adtak. — Több csudatévő, mint természeti hasznot vártak az emberek könyörgéseikből és hálaadásaikból. A könyörgéseknek hosszúknak nem kellett lenni, mind azért mert ezt pogány szokásnak tartja Megváltó Urunk, kik azt gondolták, hogy hosszú könyörgések-