Gilicze László - Kormos László: Kis Bálint: A Békés-bánáti református egyházmegye története - Dél-Alföldi évszázadok 5. (Békéscsaba - Szeged, 1992)

KIS BÁLINT ÁLTAL KÉSZÍTETT MUNKA KÉZIRATBAN ÖSSZEÁLLÍTOTT TELJES FOGLALATJA - III. KÖTET

ért hallgatják meg az istenek, mind azért amint a Helvetica Confessióban előadódik, hogy elfáradván a hívek figyelmetessége a hosszú imádság alatt, az Isten beszédjét figyelmetesen nem hallgathatják. A régiek könyörgései nagy részént homályosak voltak, mivel a szentírásnak meg nem világosított szavaiból voltak összerakva, úgy vélekedvén, hogy kedvesebb Isten előtt az olyan könyörgés, mely az Isten beszédéből rakódott össze. A közönséges könyörgést vagy a lelkipásztor után mondotta a nép, vagy pedig minden magánosan mondotta, mint az Úri imádságot szokták mondani most a kathólikusok, vagy pedig lelkipásztor elmondotta azt, aminek megnyeréséért, vagy eltávoztatásáért könyörgöttek Istennek, a nép pedig minden ilyen kérdésnek utána tette hallható szóval: „Oltalmazz Úr Isten, vagy szabadíts Úr Isten, vagy Téged kérünk Úr Isten hallgass meg minket", s az ilyen könyörgések neveződtek litániáknak. Ilyen imádság vagyon még a régi énekeskönyv végin, mely 1736ban nyomtatódott ki Debrecenben Margitai István által. Miképpen kell a könyörgéseket az Istenhez okos keresztyénekhez illő módon készíteni s elmondani, még eddig az ideig a főbb iskolákban a lelkipásztorságra készülők arra nem taníttattak, sem a papi censura alkalmatosságával erről kérdés nem tevődött. Ki-ki a néki adatott kegyelem szerént készített magának imádságokat, s elmondotta ahogy tudta, és rendszerént ami hibás elmondásra szokott ifjúságában, mindvégig abba maradt, és ez az oka, hogy még ma is tractusunkban ahány a lelkipásztor, annyi az imádkozás módja is. Egyik perelő hangon kiabál, az Istenhez mikor imádkozik, másik óbégat, mint az útfélen ülő koldus. Egyik úgy mondja el, mintha a theatrumon valamit indulattal beszélne, másik mintha csak históriát olvasna, másik ismét, mint az iskolás gyermek egyforma hangon mondja az egész imádságot, csakhogy minden szentenciában az utolsó szótagot megnyújtja, némelyik ezt meg is reszketteti. Kevés van akinek könyörgése hangjából az Isten nagyságának és őhozzá képest az ember semmiségének esmérete, az isteni félelem s tisztelet mellett, az Istenben való fiúi bizodalom és szeretet kitetszenék. Valóban méltó volna erre ügyelni jobban, mint a nagyobb iskolák tanítóinak, mind az ekklésiák igazgatóinak — és az imádságnak mind helyesebben való készítésére, mind elmondására törekedni. Készítettek ugyan már ágendákat, adtak ki imádságokat a mieink is, de ezek közül ha igazán ítélünk alig találhatunk egy párt is, melyet minden részben helyben hagyhatnánk. A debreceni prédikátor Szikszai György lelkiáldozatjai 1800-tól fogva a mostani időig ekklésiáinkban legnagyobb divatban vannak, — vannak is ezekben sok jók és helyben hagyhatók, de bizony vannak sok kivetők is. Azonban hogy ezek ahhoz értő deputatio által megvizsgáltassanak, jobbíttassanak, még arról superintendentiánk eddig nem is gondolkodott. — Valamint jó verset úgy jó imádságot is nem minden tanult ember készíthet, ritka emberben van a könyörgésnek lelke. Jó volna hát ahhoz értőknek