Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

II. Királyi biztosként Délvidéken - 1. A kinevezés

ereiben nem csörgedezik igaz szerb vér", mert aki — szerintük — saját népével szemben így viselkedik, az nyilvánvalóan nem igaz fia annak.

20 Csernovits Péter személyéró'l, kinevezéséről két jelentó's politikai ellenfele is nyilatkozott. A szerbek elleni megtorlás gondolata tér vissza Djordje Radak emlékiratában (1898). A kikindai véres attrocitások egyik főszereplője, előidézője gondolatmenetét mindjárt Csernovits leváltásával kezdi, amely szerinte azért következett be (július végén), „... mert a kormány azt várta tó'le, hogy korlátlan hatalma birtokában a legkiválóbb szerbeket felakasztatja és börtönbe záratja", s ezzel minden további mozgolódást csírájában fojt el. De „P. Carnojevié — Radak véleménye szerint —• nem ment el olyan messzire", ezért nevezték ki melléje a nála radikálisabb Sava Vukovicot (Vukovics Sebő), majd a „Kossuth-barát" Szentkirályi Móricot.

21 Djordje Stratimirovic (1822— 1908) emlékiratában már nehezen tudja megtalálni Csernovits kormánybiztosi kinevezésének kronológiai rendjét. A karlócai támadásnak (június 12.) a szerbek általános felkelése lett a következménye, mindenekelőtt a határőrvidéken. A magyar kormány, megértve a helyzet komolyságát, két királyi kormánybiztost küldött ki: „... a temesi grófnak nevezett Csernovits Pétert és Somssich Pált". De a királyi biztos feladatának meghatározásában (csak Csernovitsról van szó) — „... a szerbekkel való közvetlen érintkezésbe lépés, s ahol lehetséges, a polgárháború megakadályozása" — Stratimirovic részéről lényegesen több megértést, realitást fedezhetünk fel.

22 Árnyaltabb képet kapunk 1848—1849 magyar forradalmáról, a benne szerepet vállaló politikusokról napjaink marxista jugoszláv történetírásában. Az újvidéki történész, Lazar Rakic a rendkívüli állapot kihirdetését már nem a szerb nemzeti mozgalmak és szerb nemzeti jogok követelése ellenszerének, hanem „... az ország békéjének és törvényes rendje" megvédését szolgáló eszköznek látja. Tárgyilagosan elismeri — ezzel mintegy vitatkozik is a korábbi nyelvi-nacionalista szerb véleményekkel —, hogy a rendcsináló intézkedések során őrizetbe vettek között voltak szerbek is, magyarok is; mint ahogy a letartóztatást végrehajtó pandúrok jegyzékén is vannak magyarok, de szerbek is.

23 A magyar nép polgári forradalmának és függetlenségi harcának olyan nagy vonzereje volt, hogy a liberális elveket valló szerbeknek nem lehetett könnyű rászánniok magukat a magyarok elleni harcra — írja Andrija Radenic. Az ellenünk harcolók mellett voltak ingadozók, olyanok tehát, akik „... többékevésbé, megszakításokkal vagy tartósan, a magyar mozgalom irányvonalában maradtak" (pl. Jakov Ignjatovic). Volt azonban egy harmadik, egyáltalán nem lebecsülendő jelentőségű réteg, amely viszont fenntartás nélkül azonosult a magyar forradalom célkitűzésével, elfogadva az „egyetlen és egységes magyar politikai nemzet" tételét. E réteg képviselői megelégedtek „... a kizárólag etnikai és vallási, részben kulturális-autonóm alapokon álló és a kisebbségi nép bizonyos jogaival rendelkező szerb nemzetiségi közösség tanával". Radenié nem fukarkodik annak elismerésével sem, hogy némelyikük a legmagasabb közigazgatási (Sava Vukovic — Vukovics Sebő), katonai (Jovan Damjanic — Damjanich János) és kormánybiztosi (Petar Carnojevic — Csernovits Péter) posztokra is felemelkedtek. Szociális szempontból ezek a személyek — Radenicot idézve — a nagybirto-