Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

V. Ismét a nyilvános politikai szereplés terén (1861—1875) - 1. Kongresszus és nemzetiségi kérdés (1861)

való érintkezéssel, elhárító magatartását a császári és cári diplomáciai nyomás határozta meg

7

). A Száván túliak hatása határozottan észrevehető' volt a kongresszuson. A hangulat lényegesen mérsékeltebb lett, mint bizonyos lapok (Dnevnik) cikkei, a patriarcha megnyitó beszéde, s egyes képviselők kongresszus előtti megnyilatkozásai után várható volt. Ha e mérséklet okát keressük — írta a Pesti Napló — „...a szerb nép józanságán kívül azt Szerbia magatartásában, s eddigi működésében találjuk fel". Szerbia felfogása szerint ugyanis a kongresszus határozatainak olyanoknak kellene lenniök, hogy azok a magyarokkal előbb a közeledést, majd a végleges kibékülést elősegítsék.

8 A Pesti Napló — meglehetősen békülékeny hangú — cikkének írója sem zárkózik el a Vajdaság esetleges létesítésének gondolatától, de a végső döntést a magyar országgyűlésre bízná. Jovan Ristic valóban azt a feladatot kapta megbízójától, hogy keresse a kapcsolatot a „nép képviselőivel", akik a magyarokkal való alkudozás mellett lesznek. A szerb történész azt a pártot támogatta, amely késznek mutatkozott az alkudozásra (Svetozar Miletié, Jovan Hadzié), bár működését Philippovich megnehezítette. Aleksandar Stojackovié ugyanakkor a háttérben Mihály fejedelmet is támadta, elsősorban magyarbarátsága miatt.

9 Volt egy harmadik irányzat is, a „birodalmi tudatú kiemelkedő szerbek" csoportja. Képviselői — Djordje Stojakovic udvari tanácsos, dr. Jovan Subbotic alispán, Nikanor Grujic kanonok, Masirevic és Kendjelac püspökök — talán csak egy dologban, a magyarellenességben voltak közös nevezőn.

10 Stojakovic a kongresszuson történelmi adatokkal bizonyította, hogy a szerbek Magyarországtól csak rossz bánásmódot kaptak, következésképp a magyarok ígéreteiben nem bízhatnak, mert azokat a kedvező helyzetben visszavonják. Azokat a hagyományokat említette, amelyek a szerbeket a 17. századtól Ausztriához kötötték.

11 Ezzel a történelmi argumentummal Csernovits Péter kongresszusi felszólalásában is találkozunk. Ő sem vonta kétségbe, hogy valahányszor veszély fenyegette Ausztriát, mindannyiszor eszükbe jutott a „hű szerb nemzet". Csernovits Péter szerint azonban nem a magyarok, hanem a „bécsi urak emléktehetsége" vált mindig gyengévé. Csupán az a furcsa, hogy ezt Ő helyteleníti, illetve bajnak minősíti. Mert milyen szolgálatokról van szó? A törökellenes harc támogatásáról, a Rákóczi-szabadságharc és 1848—1849 önvédelmi harcának leveréséről. Az utóbbiról „... az ausztriai zsoldos, kit a magyarok vitézsége az országhatáraiból kikergetett, miután népünk dicső — bár ha szerintem nem is indokolt — feláldozásával s az orosz czár kegyelme által megmentett, rövid idő múlva szégyelni kezdé a nemzet társaságát".

12 Tegyük magunkat túl azon az enyhe túlzáson, hogy — a cári beavatkozás mellett — a szerbek segítsége mentette volna meg a birodalmat, figyeljünk inkább Csernovits következtetésére: „Hallatlan egyedüli példa a történetben — mondotta Karlócán —•, hogy egy nemzet a fejedelem által büntettessék azért, mert a fejedelem jogáért hősiesen harczolt...; nemzetiségében megsértessék azért, mert a vész magas perczében a trón körül seregeit". E „hálátlanság" egyik jele például a Vajdaság eltörlése.

13 Csernovits nem tesz lényegi különbséget az említett három történelmi ese-