Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

V. Ismét a nyilvános politikai szereplés terén (1861—1875) - 1. Kongresszus és nemzetiségi kérdés (1861)

mény között, ami nem a tájékozatlanságának, mint inkább taktikázásának jele. Csak 1848-nál tartja szükségesnek annak megjegyzését, hogy a szerbek „nem is indokolt" harcot vívtak egy szabadságáért küzdó' nemzet ellen. A belgrádi Vidov Dan szerkesztője, Milos Popovic viszont érzi a szituáció igazságtalanságát, s ennek hangot is adott: „Mindebben a legszomorúbb az — írta 1865-ben magyarul is megjelent röpiratában —, hogy a szerbeket, kik az uralkodó-ház iránti kötelességüket híven és őszintén teljesítették..., arra használták fel, hogy mások jóllétét és saját nemzeti boldogságukat feldúlják, hogy ezek romjain egy harmadik uralkodni vágyó tervei felvirágozva diadalt üljenek".

14 A szerbek így eszközök lettek a „legszánandóbb tervek kivitelére", olyan ostorok, „... mellyel némelyek a szabadságot és a szabadokat megbüntetni akarák".

15 A felhozott váddal kapcsolatban annyit kell megjegyeznünk, hogy nemcsak a szerbek voltak azok, akik ezt az érzést 1849 után átélték. Holott itt nem hálátlanságról van szó, hanem a Habsburgok alapvető birodalmi érdekéről, amikor a területi autonómia ígéretét nem tartották be. 1848—49-ben szükségük volt a nemzetiségek támogatására, mert érdeküket a magyarság fenyegette, később — ugyanilyen indoktól vezérelve — voltak kénytelen „megfeledkezni" a korábban adott, a magyarokénál kedvezőbb politikai ígéreteik valóra váltásáról.

16 Djordje Stratimirovic értékelése szerint a magyarbarát tábor legjelesebb vezéregyénisége Miletié volt, akit ügyes agitátornak és jó szónoknak, de rövidlátó politikusnak jellemez. Erről személyesen is meggyőződhetett a váci börtönben, „...ahová a magyarbarátság a szerbeket juttatta".

17 Ez így azonban túlzottan is leegyszerűsített kép. Szerzőnk szükségtelennek tartja megemlíteni, hogy később, a kiegyezés következetes magyar ellenfelei, függetlenségi és 48-as politikusok — többek közt Csernovits Péter is — ismételten kiálltak mellette, ellenezték mentelmi jogának felfüggesztését. Miletié mellett Jovan Zivkovic tekinthető jelentősebb személyiségnek. Stratimirovic értékrendje szerint a magyarbarát párt vezérének névlegesen Csernovits Péter számított, aki „... gavallér volt a szó legteljesebb értelmében, azonban nem különösebb adottságokkal". Ő hitt abban, hogy „... a mi boldogulásunk és a mi szerencsés jövőnk csak a magyarok által érhető el".

18 Csernovits „hitének" egyértelmű bizonyítéka a Karlócán elmondott beszéde. A rövid röpirat — megjelent Wodianer nyomdájában 1861-ben — három részre tagolható: a történelmi érvek felsorakoztatása, az ezekből megfogalmazható tanulságok és a nemzetiségi kérdés megoldásának programja. A históriai bevezetőről a fentiekben már szóltunk, most néhány részlet említésével szeretnénk a képet teljesebbé tenni. A karlócai kongresszusra — Csernovits megítélése szerint — azért kerülhetett sor, mert az 1849-et követő megtorlások után az „európai általános nép-szellem" ismét felébredt. E kontinenshez más is köti a szerbeket, bár ezek az argumentumok nem ismeretlenek a Duna mentén. A szerbek is a kereszténység és Nyugat-Európa védelmével szereztek itt történelmi jogokat.

19 A divide et impera-politika „fejlődésének" érdekes képletét vázolja fel Csernovits: az uralkodók korábban „... mint isten bosszuló kardjával sújtották le a nép karjával a főurakat", amiért azok a feje-