Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 3. Megegyezési tárayalások 1848 tavaszán és nyarán

A bizottság azt állapította meg (mind az „óhitű", mind pedig a „RCatholikusok" meghallgatása után), hogy az állítólagos mozgalmak és viszálykodás „... leginkább csak félreértésbó'l, alaptalan koholmányok terjesztéséből", s ennek nyomán kölcsönösen ébredt félelemből származtak. A jelentés egyik okként említi a „néhány csavargó szerviánusok" által elkövetett rablásokat és garázdaságokat (amelyek egyébként a szerbeket éppúgy sújthatták, mint a magyarokat); aminek következtében a magyarok „a városból csoportosan kiköltöznek". A bizottság felszólítására a szenttamási szerbek megújították június 21-i kötelezvényüket, mely szó szerint így szól: „Alóli írattak ezen írásunk rendénél Magunkat lekötelezzük, hogy Sz. Tamáson lakozó, mind a RCatholikus, mind az óhitű lakosok, a meg támadó ellenség ellen egyik a másikat védelmezni fogja, s mai napon testvérileg kezet fogván, minden viszonyokban egy másnak segíteni magunkat ajánljuk — egyéb eránt minden terhet mint eddig arányosan viselni tartozunk. A párját ritkító megállapodásnak egyetlen szépséghibája van: bár arról szól, hogy „egyik a másikat" fogja védelmezni, az aláírók között csak az „egyik" fél nevei találhatók: görög nem egyesült felekezetű plébánosoké, s vagy húsz szerbé és németé. A magyarok — a jelek szerint — tartózkodtak nevüket adni az egyezséghez.

249 Csernovits így is örömmel vette a békülés e kis jelét, amely „... az eljárt küldöttségnek a jelen viharos körülmények között minden esetre díszére válik". A sikeren felbuzdulva javasolta a megye első alispánjának (Knézy Antal), hogy ahol kétnyelvű lakosság van, kíséreljen meg hasonló megállapodást kötni. Ugyanis „... a mi egy helyt sikerült, sikerülhet másutt is, s minden illyen lépés közelítés azon általános béke helyreállítására, mellyet a honnak minden becsületes polgára szíve mélyéből óhajt" — olvasható a június 29-én fogalmazott levélben.

250 3. 1848. július 4-én Csernovitsnak tudomásul kellett vennie, hogy „... a külömbféle helyeken öszve gyülekezve lévő népcsoportok nem csak hogy haza nem küldettek, de azólta még folyvást szaporodtak". Csekély vigasz, hogy — a június 24-i megállapodás betűje szerint — ezzel a szerb felkelők maguk mondták ki önfejűkre a „nyílt ellenség" nevezetet. Ugyancsak kevés eredménnyel kecsegtetett, inkább amolyan kétségbeesett kísérletnek tűnik, hogy a kormánybiztos az utolsó napon, legvégső eszközként még felkínálja a „béke olajágát": július 4. napjának este nyolc órájától számítva huszonnégy órát ad a Karlócán, római sáncoknál és Periasznál gyülekező felkelők hazabocsátására. Ellenkező esetben „megkegyelmezési jogát" felfüggeszti, s a táborokban levőkkel „... mint hazaáruló, nyílt ellenség ellen fognak eljárni".

251 Csernovits Péter július 2-án, Szemere Bertalannak írt levelében már érzi, sejti békéltetési kísérletének kudarcát. A szükséges, s általa igényelt katonaság meg nem érkezése, a tárgyalásait keresztező Bács megyei intézkedések (húszezer ember tervezett összevonása), a sorkatonaság tisztjeinek ellenséges érzülete és magatartása, a szerviánusok beszivárgása stb. kényszerítette Őt az óvatosabb