Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 3. Megegyezési tárayalások 1848 tavaszán és nyarán

eljárásra, amiért minden oldalról „tétlenséggel, lassúsággal, s tudja Isten még micsoda más árulási gyanúsításokkal" illetik. Ezután következik egy mondat, amely csodálatos és frappáns sommázata a kormánybiztos politikai hitvallásának: „Czélom volt mennyire lehet vérontás nélkül a dolgot kiegyenlíteni, jól tudván azt: hogy fegyverrel valamely lázadást elnyomni lehet ugyan, de ezen úton barátokat szerezni nem".

252 Csernovits tehát a jövőre gondolt: a magyaroknak még sokáig együtt kell élniük az ország nemzetiségeivel. De ezt a figyelmeztetését nemcsak a magyar belügyminiszterrel, hanem a szerb felkelőkkel is közölte: „Ti azután is a nép között fogtok maradni és élni; az idegen, holmi lázítók azonban elszélednek. Titeket sújt majd az igazságos bosszú, ha a nemzet felocsúdik és öntudatára jut".

253 Nagyobb távon e szempont figyelmen kívül hagyása kiszámíthatatlan tragédiába torkollik. Csernovits július 2-i levele alapján felvázolhatjuk taktikai elképzeléseit is. Az volt a célja, hogy a „Bécsi Absolutizmus" pártján álló katonatisztek által a felkelőkre gyakorolt hatást ellensúlyozza az ügyünknek megnyert polgári személyekkel és katonatisztekkel. így akarta a szerbeket rávenni a magyar minisztérium elismerésére. Csakhogy azt kellett tapasztalnia, hogy a felkelés vezetői sem képesek „rögtöni engedelmességet eszközölni".

254 Az 1848. június 26-i újvidéki vérengzés — ahogy azt Urbán Aladár is megállapítja — annak bizonyítéka, hogy Csernovits mennyire nem volt a helyzet ura Újvidéken, de azt is, hogy a fó'odbor sem volt képes a fegyverszünet betartására bírni a szerbiai önkénteseket.

255 Július 9-én már a béketárgyalások sikertelenségéről adhatott jelentést Szemere Bertalannak. Nem sokáig váratott magára a szigorú válasz. 1848. július 14-én a képviselőház zárt ülésén tárgyalta meg a délvidéki ügyeket. E tanácskozás konklúzióit a belügyminiszter még aznap levélben tudatta Csernovits kormánybiztossal: a békekötésnek nincs eredménye, azzal a királyi biztos csak alkalmat adott a szerbeknek állásaik megerősítésére, a kormányzat becsapottnak érzi magát. Számonkéri azt is, hogy — a nagykikindai lázadókon kívül — nem élt a szigorú büntetés eszközével: „Sztratimirovics nincs-e szabadon, ki feje volt a törvénytelen választmánynak?". A további részek olvasásakor egyértelművé válik, hogy ekkorra a képviselőház, a magyar kormány is elszánta magát a polgárháborúra, a fegyveres megtorlásra: „Történjék bár mi, lázzadás ellen fegyver hat... A rendet... fegyverrel és csatával kell helyreállítani".

256 Ez az, amire Csernovits sem képes, sem hajlandó nem volt. Nyíltan kijelentette a belügyminiszternek: „... ha ez tovább is így fog menni, megköszönöm a bennem helyhezett bizodalmat, s vissza vonulok nyugodalmas házi körömbe".

257 Ismét arra kell emlékeztetnünk, amit Kossuth mondott július 11-én: Csernovits fegyverszünete „... azon lépések sorába tartozik, mellyeknek helyeslése vagy kárhoztatása a sikerhez van kötve". Mivel ez a próbálkozás — az említett okok következtében —• nem hozta meg a remélt és várt sikert, nem is maradt el a kárhoztatás. Vukovics Sebő az „értéktelen fegyverszünetről" értesülve, azon megbotránkozott.

258 Nem fogadta kegyeibe a kormánybiztost a Táncsics-szerkesztette Munkások Újsága sem, ami — ismervén e lap türelmetlenségét a nemzetiségiekkel szemben

259 — nem éppen megmagyarázhatatlan. Az augusztus 6-i számban megemlítik a béketárgyalásokat („Ezen Csernovics a rácz zsivá-