Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 3. Megegyezési tárayalások 1848 tavaszán és nyarán
és sajkások „kitett határnapig" hazatérni tartoznak (5. pont); a helyszínen tartózkodó hadsereg is biztosítani fogja a honpolgárok személyét és vagyonát „minden nyelv- és valláskülönbség nélkül" (6. pont); mindkét fél proklamációt bocsát ki, melyben felszólítják népüket, hogy „... bármilyen vallású s ajkú honlakosokkal szeretetben s békében éljen; a kedélyek izgatásával végképpen felhagyjon s maga rendes foglalatosságai után lásson" (7. pont) 214 Akkor is, ma is vita folyik akörül, hogy egyáltalán helyes volt-e a fegyvernyugvás megkötése, Csernovits intézkedése a vármegyék katonai szervezkedésének leállítására. Vukovics Sebő — a kormánybiztos-társ — azt írta a fegyverszünetről, hogy azon minden jóérzésű ember megbotránkozott; Csány László, a Dráva menti királyi biztos szerint az annyit jelentett, mint a szerb lázadást hatalomnak elismerni. 215 Horváth Mihály is azon a véleményen volt, hogy a szerződés csak a szerbek ügyének kedvezett: a magyarokat eltiltotta a támadástól, de a szerbeket nem akadályozta meg táboraik erősítésében". 216 Kétségtelen, hogy bizonyos szerb körök azonnal akcióba kezdtek. Dimitrije Matic főodbortag jelentette 1848. június 26-án Belgrádba Stevan Stevanoviénak: „Vegye tudomásul, hogy a fegyverszünet tíz napra megköttetett... Elrendeltetett a szerb vajdaság területére az összes biztosok kiküldetése, hogy a népet a tíz nap lejárta után a harcra előkészítsék". 217 Pontosabban arra az esetre, ha az uralkodó nem adná áldását a szerb kívánalmakra, azaz a Rajacié-vezette delegáció üres kézzel térne haza. Valahol itt rejtőzik az a veszély, amely eleve fenyegette a fegyverszüneti megállapodás eredményességét, sikerét. Ha a szerb kívánságokat meghallgatja és teljesíti az uralkodó (a karlócai májusi gyülekezet törvényesítése, az autonóm szerb vajdaság felállítása stb.), az a magyar fél nemtetszését váltaná ki, következésképp erről az oldalról bontanák fel a megállapodást. Ha pedig a király nem ad helyet azoknak, akkor pedig az történik, ami a későbbiekben be is következett. Folytassuk csak Dimitrije Matié levelét: tehát megkezdődött a szerb lakosság felkészítése a harcra, „... mert mindenesetre erre fog (sor) kerülni, ha addig a szerb deputáció nem érkezik meg a nemzeti óhajok császári jóváhagyásával". 218 A szerb és magyar politika irányítói egyszer már kaphattak ízelítőt abból, hogy a felkelők miképp fogadják az uralkodó — a magyar félnek kedvezőbb — döntéseit. Említettük, hogy Csernovits június 21-én a járeki találkozón bemutatta a sajkásoknak V. Ferdinánd proklamációit, amiből a szerbek azt a következtetést vonták le, hogy a császár kiszolgáltatta őket a magyaroknak. „Szerencsére akadt egy öregebb falusi ember — írta Jovan Nikolié Belgrádba —, aki közbekiáltotta: Eszerint tehát testvéreim, nincsen többé császárunk, s nem marad más hátra nékünk, mint Szerbia és az orosz cár karjaiba vetni magunkat". 2 ' 19 Ez is egyfajta megoldásnak tűnt, a szerbek mégsem ezt az utat követték. Stratimirovic — akit sokan ferde szemmel néztek a Csernovits-csal való érintkezés miatt 220 — a további fejleményeket így örökítette meg, illetve értékelte: „Rajacié patriarcha dolgavégezetlenül érkezett vissza Innsbruckból (1848. június 11-én). Ferdinánd császár és az akkori tanácsa nem tudták eltökélni magukat a Monarchia számára nagy horderejű lépésre, szentesített és kinyilvánított határozott válasz kimondására". 221 Van azonban a szerb kortársak visszaemlékezéseinek egy olyan kitétele,
