Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

III. Kísérlet a szerb—magyar megbékélés megteremtésére - 3. Megegyezési tárayalások 1848 tavaszán és nyarán

amely nagyobb figyelmet érdemelne. Jovan D. Stanimirovic — a már többször is idézett — cikkének egyik mondata így hangzik: „Nem sokkal a tárgyalás után megérkezett küldöttségünk a császári válasszal, melyet már előre is sejtettünk — de egyben a titkos folytatással (tajno nastavljanje) is". Másutt: „A magyarok minden segítséget megadtak ahhoz, hogy a szerb nép mihamarabb elvonuljon megbeszélésre, még mielőtt fogadnák lassan mozgó küldöttségünket, amely a császári válaszon kívül a folytatás más titkait is magával hozta".

222 Hogy mi lehetett ez a titkos üzenet, azt ma pontosan rekonstruálni már nehezen lehet, de arra következtetni — inkább a fejleményekből — igen. Térjünk csak vissza a szerb küldöttség június 19-én kelt jelentéséhez! A szerb deputációt V. Ferdinánd Ferenc Károly és János fó'hercegek társaságában fogadta. Majd: „Ferenc Károly fó'herceg és nejével hosszabban volt alkalmunk beszélgetni, s mindketten támogatásukat megígérték".

223 Köztudott, hogy sem Ferenc Károly főherceg, sem neje, Zsófia nem tartozott — a magyar ügy szempontjából — az uralkodó jó tanácsadói közé. Maga a szituáció is furcsa: az uralkodó nyíltan elutasítja a szerb kívánságok teljesítését, a főherceg viszont siet a küldöttséget „támogatásáról" biztosítani. Véleményünk szerint ez lehetett az a motívum, amely a szerb nemzeti mozgalmat nem Szerbia és a cári Oroszország irányába taszította, hanem a Habsburg-érdekeket védők táborába vonta. Hallgassuk meg tanúként az események egykori résztvevőjét, a fegyverszünet alatt Csernovits szerb „titkárát",

224 a kiváló szentendrei írót, Jakov Ignjatovicot: „Részt vettem az akkori gyászos eseményekben, s azt tapasztaltam, hogy a szerbek távol sem akartak a camarilla érdekei mellett harczolni. A szerbek legszívesebben harczoltak saját tricolorjuk alatt, de a camarilla nemsokára cselszövénnyel a szép tricolor zászló mellé a sárgafeketét tűzte".

225 Talán nem vetjük el nagyon a sulykot, ha e „cselszövény" irányítói között Ferenc Károly és Zsófia főhercegeket, s János főherceget keressük, vagy véljük felfedezni. A kép akkor lesz teljes, értékelni csak úgy tisztességes, ha a másik fél — jelen esetben a magyar — álláspontját, szándékait és tetteit is ismertetjük. Legalábbis azokat, amelyek a fegyvernyugvás sorsát meghatározták. A június 24-i megállapodást rövidítve közli a Kossuth Hírlapja 1. száma (július 1.), természeteseakommentárral ellátva. E megjegyzés két pillére: „Az illy lépések helyeslése vagy kárhoztatása az eredménytől függ" — „Mi várunk az egyezkedés felett ítéletünkkel; hőseink pedig legyenek készen győzni" 226 Meglehetősen furcsa logikával bizonygatja a cikk szerzője (minden valószínűség szerint maga Kossuth Lajos), hogy csak azért egyezkedünk, alkudozunk a szerb mozgalom vezetőivel, mert már rendelkezünk a Délvidéken az ellenfél megsemmisítésére alkalmas és kész hadsereggel. Szerinte ugyanis erőshöz illik a nagylelkűség. Szép retorikai fordulat: „S az engeszteló'dés füstje kedvesebb isten előtt, mint a polgárvér párolgása".

227 Ráadásul közel is áll az igazsághoz. Nem érkezett el még az ítélkezés ideje az első népképviseleti országgyűlés híres július 11-i ülésén sem. Kossuth Lajos ugyanis ott elmondott, ismertté vált parlamenti expozéjában szintén foglalkozik a kormánybiztos és a szerb felkelők fegyvernyugvási megállapodásával. Elismeréssel szólt Vukovics és Csernovits ténykedéséről, mely-