Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Jugoszláviai nyelv(járás)szigetek

nyelvjárások közül különösen azok érdemelnek nagyobb figyelmet, amelyeknek környékén is nagyrészt magyar nyelvű lakosság él, s ha a szóban forgó település tájszólása ráadásul el is tér a környező magyar helységek tájnyelvétől, vagyis lényegében nyelvjárásszigetről beszélhetünk, ha a szerbhorvát nyelv hatása miatt nem is egészen abban az értelemben, mint a magyarországiak esetén. Mivel azonban a szerbhorvát nyelvi hatásnak mindegyik jugoszláviai magyar nyelvjárás ki van téve — természetesen ennek mértéke eltérő lehet —, ezért a környező magyar települések tájszólásától elütő magyar helységek tájnyelvét a nyelvsziget és nyelvjárássziget közötti átmeneti változatnak, sajátos nyelv(járás)szigetnek tekintem. Ilyen például Ada község tájszólása, amellyel már a század elején foglalkoztak (BACSÓ GYULA: AZ adavidéki nyelvjárás fő tekintettel a mondattani sajátságokra. NyF. 37. sz. Bp., 1906). Adát és Zentát is — ahogy ezt BENKŐ kifejti: Nyjtört. 86 — palóc és jász lakosság népesítette be a XVIII. században. Hasonlóképpen nyelvjárássziget helyzetű Pacsér tájszólása is, amelyből PÉNOVÁTZ ANTAL jelentetett meg becses értékű szókészleti anyagot (A pacséri földművelés és állattartás szótára. Újvidék, 1975). Ennek a kiadványnak az 5. lapján a következőket olvashatjuk Pacsér településtörténetéről: „Jelentős esemény a község újraéledésének történetében az 1786-ban lezajlott kisújszállási kirajzás. A régi otthonát otthagyó, de református vallását, szervezett községi, közösségi életét megtartó, mintegy 200 elszegényedett kisújszállási család (kb. 1000 lélek) Pacsér határát ismét benépesítette, az életet benne újra pezsgővé tette." Adához, Pacsérhoz és Zentához hasonló nyelvjárássziget helyzetű település Jugoszláviában több is található. Ennek történelmi okai vannak, mégpedig elsősorban a török hódoltság korabeli állapotokkal függenek össze közvetve, ugyanis BENKŐ fejtegetése szerint „A százötven éves törökdúlás főként az ország középső és déli területein pusztította ki nagymértékben a magyar lakosságot. A XV. században még tiszta magyar Bácska és Drávaszög, valamint a jelentős mértékben magyar Szerémség és Bánság lakossága szinte nyom nélkül kipusztult, illetőleg elhagyta lakóhelyét." (Nyjtört. 84.) Ennek következményei lettek a XVIII. századi szervezett telepítések, melyeknek során egyrészt idegen ajkú népesség, másrészt pedig Magyarország népfölösleggel bíró részeiről magyar lakosság költözött a részben vagy teljesen lakatlanná vált vidékekre. Ekkoriban sokan települtek át a Dunántúlról és főképpen a Jászságból és Palócföldről Jugoszlávia mai területére, de ugyanakkor délszlávok is kerültek az elnéptelenedett vidékekre. Természetesen olyan helységek is vannak, melyekben a magyarság folytonossága a történelem viharaiban is megmaradt. A szlavóniai magyar terület is ilyen, mégis nyelv(járás)szigetté vált, ugyanis délszláv lakosság települt köréjük: „Külső nyelvjárássziget keletkezhetik úgy is, hogy a nyelvjárássziget