Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - III. Tisza menti (palócos-jászos) nyelvjárasszigetek

csőm, szurgyik 'kemencesut'; stb. — Említésre méltónak tartom, hogy sokan ismerik a községben a markaláb gyerekijesztő szót is. Mindezen jelenségek kétségtelenné teszik az alpári tájszólás palócos-jászos jellegét, és összességük vallomása alapján valószínűnek látszik, hogy Alpár megalapítóinak nagy része a Mátra nyugati, délnyugati vidékéről települt. A Csépán végzett terepmunka során nemcsak magnetofonfölvételeket készítettem, hanem a MNyA. szóföldrajzi füzetét és a palóc kérdőívet is kikérdeztem. Az így összegyűlt anyag lényegében ugyanazokat a palócos-jászos nyelvjárási jelenségeket mutatja, amelyeket a nagyatlaszban és KAKUK MÁTYÁsnak az előzőekben már idézett munkájában megtalálhatunk. Mivel ezeket a sajátságokat a MNyA. adatai alapján már összefoglaltam, ismételt bemutatásuk itt fölösleges volna, néhány megfigyelésemet mégis megemlítem. A korábbi gyűjtések óta egy-két évtized ugyan eltelt, az illabiális á az idősebbek nyelvhasználatában — amint ezt magnetofonfölvételem is igazolja — még napjainkban is hallható, mégpedig benyomásom szerint főképpen az á közvetlen hangkörnyezetében (pl. apám, lucernává, nyakába stb.) és a -vű/ragos szóalakokban gyakoribb (pl. hóval, lóval). — A főnévi igenévképzőnek a -nyi és a -nya megoldása sem pusztult ki teljesen (pl. főznyi, innya, szántányi stb.). — Szórványosan még a palatális ty-zés és gy-zés is előfordul (aggyig, gyinnye és tetyű). Néhány olyan sajátosságot is sikerült följegyeznem, amelyre a nagyatlaszban egyetlen adat sem fordul elő. Ezek a következők: — 1. A-k többesjel után álló -t tárgyrag zártabb magánhangzóval kapcsolódik (pl. bennünköt, lovakot stb.). — 2. A meg igekötő g-je — ritkán ugyan — hasonul az utána következő mássalhangzóhoz (pl. méddagad, ménnéz; stb.). — 3. A köznyelvi -hoz, -hez, -höz helyén a kétalakú -ho, -hö rag gyakori (pl. kompho, székhö; stb.). A fentiekben fölsorolt hang- és alaktani jelenségeken kívül több olyan alaki és valódi tájszót is gyűjtöttem, amely szintén a palócos-jászos nyelvjárásokkal rokonítja a csépai tájszólást. Ezek a következők: bedén — bödön, béllér —béllér—böllér, csana 'csalán', csilling 'kis szőlőfürt', héhél 'gereben', héhél 'gerebenez', herőke 'forgácsfánk', iringál 'csúszkál', kurcina 'sült szalonna', lipe 'lepke', ménétke 'menyét', pákja 'kákabuzogány', pampuska 'fánk'; stb. Megemlítem továbbá, hogy az idősebbek ismerik a murkuláb gyerekijesztő szót is. Mindezen sajátságok kétségtelenné teszik a csépai lakosság palócos-jászos eredetét, amely a történeti kutatások eredményével is összecseng, vagyis a községalapítók nagyobb hányada a Mátra nyugati, délnyugati feléről települt palócokból és jászsági népcsoportokból kerülhetett ki. A szegvári terepmunka a nagy atlaszhoz képest nem járt lényegesen új eredménnyel. Az azonban mindenképpen hasznos tapasztalat volt, hogy az