Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912
gatná is — mint egyszerű képviselő és csupán csak tartózkodnék a kormányzatban való aktív részvételtől. Ez volt k.belül Andrássy álláspontja, melyet elég gyakran fejtett ki előttem is. Utóbb azután aránylagos mérvben az események a Khuen-kormányra kedvező alakulásával, ez álláspont mindinkább ellenzéki színezetűvé vált és a „kételyt" csakhamar felváltotta a „megrovás", a támadás minden oly kísérlet iránt, amely a katonai kérdések megoldását más irányban próbálná, mint azt Andrássy megkísérelte. Kifejezésre jutott ez már a nagy-mihályi programbeszéd 57 alkalmából, de leginkább abban a „keserű" interjúban, melyet A. július folyamán adott le a Magyar Hírlapban és mely interjútól datálódik az az új szellem, amely a Magyar Hírlapot mostanság áthatja. Tisza már június végén, közvetlenül a választások után kifejezést adott előttem afelett való sajnálkozásának, hogy Andrássy most leköti magát katonai programja mellett, melyet mindeddig csak oportunus eszköznek vélt (Tisza is annak látta) egy nehéz kérdés megoldására. Mint ilyen nagy értékű lett volna Andrássy programja, ha kivihető lett volna. Andrássy ismét egy lehetetlen szituációba ékeli be magát, amit pedig Őszintén sajnálok. Ily információ birtokában — mert meggyőződésem, hogy a különben zárkózott Tisza mindezt nekem továbbinformálás céljából mondotta el — igyekeztem volt alkotmánypárti barátaimat arról meggyőzni, hogy a) Tisza mindenekelőtt a munkapárt egységének megőrzésére és megerősítésére törekszik, hogy b) katonai téren nem helyesli Andrássy legújabb evolúcióját, helyesebben taktikai irányának megváltoztatását. De mindezek dacára a sárga—kék színeket (Andrássy-színek) hordozó I. és II. osztályú szatelliták nem akarták hinni, hogy Tisza komolyan együtt akar maradni Lukáccsal, nem különösen azt, hogy nem vonzódik politikai szívével a volt alkotmánypártiak felé, amint hogy szegények még ma sem látják, hogy az Alkotmánypártot nem annyira Duci, mint igenis Tisza oszlatta fel, miután előzetesen ügyesen kihasználta. Még az ősz folyamán is „István" volt Duciék mentőhorgonya és a szellemes „Magyar Hírlap" mindig disztingvált Tisza és a munkapárt között. Most azután beütött az Istennyila: István munkapártibbnak bizonyult a munkapártnál és nagyonis kiszámított beszédével alaposan megvonta a határvonalat a maga és Duciék politikája között. Már most „hic Rhodus, hic salta!" 58 Duci és társai vagy lenyelik a keserű pirulát és módosítják szép csendesen a maguk „nemzetibb" programját, hogy ekként ismét közelébe jussanak Tiszának arra az esetre, ha egyszer majd talán Lukács Lászlóval összevesz, vagy szükségképpen ott keresnek támpontokat, hol kész örömest fogadnák őket, t.i. Apponyiéknál, azaz a „névleges" függetlenségieknél. De hát ne feledjük, hogy Andrássy mindenekelőtt a 67-es alapot kívánja megerősíteni és ezért a 67-es alapon való ellenzékieskedést perhorreszkálja, hogy ezért oszlatta fel a maga pártját! Csak nem akarja A. azt dokumentálni, hogy csak az „elvi alapon" való ellenzékieskedést tartja lehetetlennek, nem pedig a „személyi indokokra" alapulót, azaz a személyes célokat követő és személyi érzelmekből kiinduló harcot Khuen, Lukács és társaik ellen? Ez csakugyan nagy szépséghiba lenne Andrássy politikai életében.
