Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912
ellenzék vereségét és ebből folyó elkeseredett voltát tekintve természetesen ezen oldalról rosszalló kritikával találkozott. Általában azonban nagyobb emóciók híján vagyunk. Az ellenzék veresége sokkal nagyobb és teljesebb volt, semhogy valami lelkes hangulat ott ma uralkodhatnék. Justh ugyanúgy tesz, mintha bizakodással nézne további ellenzéki szereplése elé, úgy tesz, mintha ma is az a „képzeletbeli" erős legény volna, mint 1 / 2 évvel ezelőtt. Valójában Justh egy megvert csoport megvert vezére, kinek felelősségét saját párthíveivel szemben is sok minden terheli. Ami a többség (munkapárt) magatartását illeti, úgy ez bizalomteljesnek mondható. Bizalomgerjesztőnek mondani még nem merem. Egyrészt azért, mert annyi új elemmel van dolgom, hogy tájékozódni és magamat teljesen kiismerni nem tudom, másrészt azért sem, mivel tapasztaltam néhány jelenséget, melyből következtetnem kell, hogy a régi szabadelvű párti klikk-rendszer a fiatal óriásokban buzgó tanítványokra fog találni és hogy a régiek nem éppen jó irányban nevelik a „nevelendó'ket". A kicsinyes gyűlölködés, amely visszataszítóvá tette a koalíció működését is, ma ellenkező irányban tapasztalható. „Alakok", akiknek fogalmuk sincs jogról, törvényről, alkotmányról, politikai tudásról — abban vélik hazafiúi kötelességüket dokumentálni, ha brutális módon támadnak egy oly rendszert, amely az Ő érvényesülésüknek útjában állott, amely őket elzárta — nem a komoly munkától —, de az „úrias semittevéssel" párosult tekintélyes pozícióktól. [...] Vajon sikerül-e ennek az irányzatnak útját szegni, sikerül-e a munkapártot etikusan is azzá tenni, amivé lennie kell, hacsak nem akar újabb bajok, nagyobb veszélyek, erkölcsi romlások felidézőjévé lenni. Khuen kétségtelenül a jót akarja, békülékeny modorával tényleg fátylat akar vetni a múltra, és határozott ellenszenvvel nézi azt a „haláltáncot", amelyet a kipróbált régiek közül többen (így Voinits István, Dániel Gábor, Talián Béla, Papp Géza, Gromon Dezső stb.) annyi hévvel járnak. Tisza István, ha értelmére hallgat, úgy békítő, de szenvedélye, a politikai ellenfélnek gyűlölete, a legszűkebb pártfelfogás Crédója buzdítólag hat azokra, akik közéletünk romlásának a múltban is előkészítői voltak. [...] Meglehetős szánalmas a szerepe az ún. pártonkívüli 67-eseknek, az ún. Andrássy-csoportnak, melyet némi joggal már ma is a „kintrekedtek csoportjának" nevezhetünk. Ezen urakra nézve a választások eredménye egyenesen politikai csapás volt. Mert az ő számításaikat az képezte, hogy a gyenge többség felett rendelkező kormánypárt kénytelen lesz az Ő segítségüket igénybe venni és ezért módját keresni az ő „megbékítésüknek". Ennek a számításnak a bukását jelenti a választások eredménye, mert a csatlakozás nem történhet úgy, amint azt ők képzelték. Andrássy „leplezetlen" elkedvetlenedéssel ítéli meg a helyzetet és bár úgy nyilatkozik, hogy örül a 67 megerősödésének, másrészt keserűen nyilatkozik a nemzetről, mely ily mérvben tudott megfeledkezni tegnapi bálványairól. Látva a 67-es koncentráció sikerét lehetetlen, hogy ne gondoljon arra, hogy Khuennek az sikerült, amit Ő elmulasztott. Hogy pozícióját igazolja, mindinkább belekapaszkodik a maga „sovány" katonai programjába, melyet eredetileg azért gondolt ki, hogy lehetővé tegye a „munkaképes pártok" fúzióját, mert csakis e fúzióban vélte feltalálhatni a
