Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

mányra nézve mentek rosszul a dolgok és Khuen ezúttal igenis csalatkozott a számításaiban. E tévedés felette kellemetlen következményeivel szemben meglehetősen lényegtelen az ok, amely csalódását okozta. Vagy felületesen járt el elsőízben és a purparlék alatt, vagy első audienciáját követően ellenkező befolyások érvényesültek, amelyek az ő befolyását meggyengítették. Itt persze legtöbben az utóbbi feltevésre hajlanak, hisz a „Belvederére" való hivatkozás (jóban és rosszban, de inkább az utóbbiban) már megszokott útja a magyar politizálásnak. Részemről inkább az első feltevést fogadnám el, mert tagadhatatlan, hogy minden egyéb jó tulajdonsága dacára Khuenből gyakran hiányzik a kellő komolyság és természeténél fogva hajlandó a dolgokat könnyebb végükről fogva mintegy „en bagatelle" tárgyalni. Most azután úgy állunk, hogy a szituáció reánk nézve sokkal kedvezőtlenebb, mint a tárgyalások előtt volt. Az ellenzékjogcímének elismerését látta a tárgyalások megkezdésében, most, hogy ezek a tárgyalások eredményre nem vezettek Bécs miatt, a maga harcának „nemzeti" igazolását fogja szembehelyezni — a Pester Lloyd minden szépítgetése dacára is — a csorbát szenvedett kormány tekintéllyel. Nehézségeink rendkívüli módon fokozódhatnak azáltal, ha az ellenzék úgy támadhatná a kormányt, mint olyant, mely minden engedékenységük dacára sem tud a királynál eredményt elérni. Itt azután belevág a P. Lloyd okoskodása, hogy a miniszterelnök nem a kormány, de az ellenzék óhajait közvetítette, s hogy ezekkel az engedményekkel szemben a magyar kormány még állást sem foglalt. Ez formailag igaz, de csakis formailag és mihelyt a formán áthatolunk, úgy mindjárt megleljük a sebezhető pontot. A miniszterelnök nem az ellenzék postása, hanem a király első felelős tanácsosa. Amint tehát a miniszterelnök valamely propozíciót arra alkalmasnak ítél, hogy a király elé terjessze, ezt csakis abból a szempontból teheti, hogy egyúttal tanácsot is ad az előterjesztett propozíció elbírálása tekintetében. Ez elválaszthatatlan tartozéka a miniszter politikai felelőssége elvének. Azt egyenesen sértő volna Khuenről feltételezni, mintha az ellenzékkel folytatott megbeszélések alapján kialakult és általa közvetítés céljára elvállalt óhajokat nem pártolólag terjesztette volna az uralkodó elé. Khuen nem azért ment bele a tárgyalásokba, mintha a véderójavaslatok módosítását a maga részéről szükségesnek tartaná, hanem azért, mivel a mai parlamentáris szituációban az ellenzékkel való megegyezést a saját politikája érdekében is kívánatosnak és időszerűnek ismerte fel. Ennek a megegyezésnek a feltételei voltak azok a pontozatok, amelyeket Khuen a király elé terjesztett, mégpedig abban a feltevésben, hogy ezek jórészt teljesíthetők lesznek. Ezzel a valósággal szemben mitsem használ a csűrés-csavarás, a helyzet olyan beállítása, mintha a magyar kormány érdekeltsége csak most kezdődnék, amint a király felfogásához képest idomítja a maga álláspontját. (Tegnapi minisztertanács, február 9.) [...] Khuen egyébként február 8-án este hazajött. Másnap minisztertanácskozás volt. Ezt követően az esti órákban hosszasabban beszéltem a miniszterelnökkel. Részletesen informálódtam a bécsi út eredményeiről. Khuen először tagadta, hogy az osztrák kormánnyal, speciálisan pedig az igazságügyminiszterrel tár-