Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912
kicsinyes gyűlölködést felszítsák. A magyar kormány, elsősorban persze Hieronymi dicséretére legyen mondva, hogy szilárdul megálltak az egyedüli jogos alapon, amely egyébként éppen nem agresszív színezetű szilárdságuknak köszönhető, hogy a nagy hanggal kezdett lárma csakhamar lecsitult, s hogy (talán egy felsőbb intésnek is engedve) az osztrákok beszüntették a harcot, néhány reánk nézve ártalmatlan rezolúció meghozatalától eltekintve az elébük terjesztett közös költségvetéshez szépen hozzájárultak, sőt még Montecuccoli admirálisnak is bizalmat szavaztak. A sok feljegyzendő esemény között említést kell tennem még arról a formális kompromisszumról is, amelyet a „horvát nyelv" kérdésében az újonnan megválasztott (mérsékeltebb irányzatú) horvát képviselőkkel megkötnöm kellett. Tudvalevőleg a múlt év novemberében egy horvát interpelláció kapcsán nyilatkozatot tettem e kérdésben, amely a gyakorlati lehetőségekre való utalással, bár mindenben elismeri a horvát képviselők speciális nyelvhasználati jogát, mindazonáltal az elnöki jogkörre való utalással annak is kifejezést adott, hogy ezen jog tényleges gyakorlásának nem tanácsos azokat a kereteket áthágni, amely áthágás „de facto" lehetetlenné tenné a horvát nyelvet nem értő elnök részére a házszabályok alkalmazását, illetve a horvátul beszélő képviselőket annak a veszélynek tenné ki, hogy a házszabályok alkalmazásával az elnök — épp azért, mert nyelvüket nem érti — esetleg szólásszabadságukat is korlátozná. Ezért a béke és kölcsönös megértés érdekében szükséges, hogy éppen a horvát képviselők részéről a kétségtelenül fennálló joggal való élés a joggal való visszaéléstől megkülönböztessék. Szerénytelenség nélkül konstatálhatom, hogy ezen deklarációmat az egész ház — beleértve a horvátokat is — helyeslőleg tudomásul vette. S ha ennél megmaradtunk volna, úgy az utóbb felmerült és ezért most kimagyarázásra szoruló konfliktus is elmaradt volna. Sajnos azonban Berzeviczy elnök — kicsinyes hiúsága — nem tudott belenyugodni abba, hogy csak én tegyek deklarációt, hanem az elnöki nagy tekintély szempontjából elengedhetetlennek találta, hogy Ő is nyilatkozzék és ezzel mintegy felszentelje az én előző napi kijelentéseimet. Ezért a jövő napon bekövetkezett horvát beszéd kapcsán ő is tett egy „kijelentést", mely lényegileg ugyanazt tartalmazta, mint amit én mondtam, csakhogy a gyakorlati célszerűségi szempont helyett a jogi kérdést és szempontot tolta előtérbe. Ezzel kompromittálta a helyzetet, mert mihelyt a jogkérdést feszegette, azonnal a horvát álláspontnak adott igazat, aminthogy jogilag abszolúte nem alhatott meg B.-nek az a konklúziója, hogy amennyiben a horvátok hosszasabban beszélnek horvátul, úgy az elnöknek joga lehet velük szemben a szómegvonást is alkalmazni. Holott én sohasem vitattam azt, hogy erre az elnöknek speciális joga lehetne (nincs is), hanem csupán csak azt, hogy a gyakorlatban a horvát nyelvet nem értő elnök (minthogy tolmácsot nem alkalmazunk), épp ezen meg nem értésből kifolyólag, a házszabályok kezelésénél esetleg a horvát képviselők szólási jogát is megsérthetné, ami a gyakorlatban az esetleges szómegvonásokat is indokolná, helyesebben mentené. Berzeviczy itthon elérte azt, hogy a „horvát nyelv kérdés" szerencsés! megoldását az ő nevével kapcsolták egybe, Zágrábban azonban nagy lárma keletkezett Berzeviczy deklarációja körül, amely különösen akkor vált intenzí-
