Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

vebbé, amidőn az új horvát képviselők magválasztása, illetve kiküldése került a zágrábi tartománygyűlés napirendjére. A szélső áramlatok, így elsősorban is a volt horvát koalíció tagjai azt hangoztatták, hogy addig nem lehet Budapestre képviselőket küldeni, amíg a horvát nyelven, illetve az 1868. XXX.. t. c.-en esett sérelem nem reperáltatik oly formán, hogy a B. féle deklaráció visszavonásával a horvát nyelv használata korlátlan mértékben a horvát képviselők részére biztosíttassék. A bán viszont oda törekedett, hogy a horvát képviselők megválasztassanak, s hogy majd ezen képviselőknek lesz kötelességük, hogy a törvényben biztosított jogaik elismerését a magyar országgyűlésen kieszközöljék. Végre is a bán felfogása győzött és a horvát tartománygyűlés megválasztotta a magyar országgyűlésre küldendő tagjait. A választás eredménye reánk nézve kedvező annyiban volt, hogy dacára annak, miszerint a tartománygyűlésen az „unionista" párt (most még) kisebbségben van, a magyar országgyűlésre küldöttek többsége unionista és a radikális politikát képviselő, 1906-ban testvérként és barátként üdvözölt koalíciósok mindössze talán csak 12-en vannak. Ez utóbbiak nem is akarták a választást elfogadni, de a bán Zágrábban ezen ügy elintézése, helyesebben elhalogatása céljából egy bizottságot küldetett ki, itt Budapesten pedig a t. koalíciósok első dolga nem lemondásuknak bejelentése volt, hanem a tiszteletdíjaknak a felvétele, ami azután kilátásba helyezett „tüntető kivonulásukat" is elhalasztotta, legalábbis erre a kvartálisra. Tett kijelentéseihez híven a horvát képviselőkkel Budapestre utazott Tomasics első feladatának ismerte, hogy a nyelv kérdése tekintetében a helyzetet tisztázza, illetve a zágrábi kedélyeket megnyugtassa. Úgy látszik sorsom könyvében meg vagyon írva, hogy minden komplikált horvát nyelvkérdésben én képviseljem az elnökség álláspontját, s amint 1907 őszén Justh betegsége, 1910 novemberében a véletlenül reám eső elnöklés révén, úgy ezúttal is 1911 februárjában, Berzeviczy betegsége folytán én voltam hivatva ebben a több tekintetben kényes és nehéz ügyben eljárni. Nehéz volt ezen ügy egyrészt azért, mert épp a horvát kérdésben én már többszörösen egy és ugyanazon irányban engageirozva

105 voltam, másrészt nehéz volt Berzeviczy kicsinyesnek nevezhető érzékenykedése és féltékenykedése miatt is, főleg azért, mert az ő ügyetlenségét kellett reparálni — ügyesen —, azaz úgy, hogy Berzeviczy továbbra is „azt mondhassa", hogy őneki sikerült a horvát nyelv használatának a kérdését sikerrel megoldani. Viszont a kormány, főleg pedig Khuen igen nagy súlyt helyezett reá, hogy ez a kérdés mielőbb tisztázódjék és ezért nem volt hajlandó Berzeviczy felépülését bevárni, hanem azt kívánta, hogy én tárgyaljak Tomasiccsal, aki okvetlenül kívánja a sérelmek orvoslását. Nem volt tehát mást tennem, mint felkeresni Khuent és Tomasicsot, velük békítő tárgyalásokba bocsátkozni. Iparkodtam eleinte Tomasicsot arról meggyőzni, hogy itt a horvátokat sérelem nem érte, s hogy a sérelem védelme csupán a Berzeviczy-féle deklaráció helytelen interpretációjából eredhet. Tomasics azonban, aki nagyon erőszakos és durva modorú embernek látszik ezt nem koncedálta, hanem eleinte „propter bonum pacis"

106 nem követelt annál kevesebbet, minthogy vagy azt jelentsük ki, hogy az elnöki deklarációkkal