Gilicze János - Vígh Zoltán: Návay Lajos politikai jegyzetei 1910-1912 - Dél-Alföldi évszázadok 2. (Békéscsaba - Szeged, 1988)

Návay Lajos politikai jegyzetei 1910—1912

azon kötelességeket is, amelyek teljesítése alól magunkat ki nem vonhatjuk. Ezért és nem holmi aulikus túltengésbó'l üdvözöltem örömmel a delegációk lefolyását, amelyek egyrészről kifejezésre hozták az államférfiúi belátás és józan hazafiság által előírt követelményeket, másrészről megvetették az alapját annak a nagyarányú intézménynek, amely mint a monarchia modern védereje hivatva lesz a monarchia nagyságát és hatalmát, ezzel együtt Magyarországét is a helyzetünk által megkívánt méretben kifejezésre hozni. Ezen a „dualisztikus paritáson felépült" politikához való szigorú ragaszkodásom persze nem zárhatja ki, sőt egyenes folyamányaként megköveteli, hogy a monarchia érdekeit szolgáló politikánál mindig szem előtt tartsuk a monarchia államjogi konstrukcióját, mely mint ilyen nem egyéb, mint állandó jogviszonylat az állami szuverenitás teljét élvező két állam, Ausztria és Magyarország között. Minden oly teória tehát, amely pl. a jogviszonylat által létrehozott és fenntartott közös intézményekben is, mint amilyen a hadsereg, szem elől tévesztené a dualisztikus paritás alapelvét és ehelyett az egységesség álláspontjára helyezkednék a hadsereg eredetére nézve, éppoly megtagadása és gyengítése a 67-es alapnak, mint az a szeparatisztikus irányzat, amely a közös (de nem egységes) intézmények fokozatos gyengítésére, illetve kiküszöbölésére törekszik. Az 1867-iki törvényhozási aktussal Magyarország saját akaratából hozzájárult ugyan ahhoz, hogy a hadsereg (amelynek a magyar hadsereg is kiegészítő, tehát jogilag különálló része) vezérlete, vezénylete és belszervezete őfelsége egységes akarata és befolyása alatt álljon, beleegyezett tehát a hadsereg organikus egységébe, ámde ezen beleegyezésével nem mondott és nem mondhatott le ama jogáról sem, hogy a hadsereg kiegészítésére vonatkozó szuverén jogait (újoncmegajánlás és ennek feltételeit) a maga kizárólagos kompetenciájában — noha Ausztriával szükségképpen egyetértve — gyakorolja. Épp ebből folyólag végtelenül sajnálatos, elszomorító és megszégyenítő, ha egy magyar államférfi, egy volt magyar miniszter olyan teóriák hangoztatására vetemedik, mint tette azt Tallián Béla a delegáció legutóbbi ülésein, amidőn közjogunk egyenes sérelmével olyan elveket hangoztatott, mintha a nemzeti (helyesebben magyar állami) szempontoknak a hadsereg keretein belül való érvényesítése szükségképp a hadsereg széteséséhez vezetne, mivel ezzel utat nyitunk az összes nemzetiségi aspirációk érvényesülésének.

100 Ilyen badarságot még kevés „úgynevezett" magyar államférfi kockáztatott meg — és az ilyen felfogás teljesen a chlopy-i hírhedt napiparancs (1903. szept., néptörzsek) álláspontján áll, de annál százszorta rosszabb, mivel egy a magyar állam szuverenitását kifejező testületben hangzott el egy „úgynevezett" magyar?? államférfi ajkairól. Valóban, Tallián Bélának csak egy mentsége lehet: nagymérvű tudatlansága és államjogi tanulatlansága. Az ember csak azon csodálkozik, helyesebben sajnálkozik, hogy egy ily fokon álló tanultsággal és készültséggel bárki is közéletünkben nagyobb szerepet játszhatott. Tallián Béla teljesen belepasszol a „torontáli Pantheonba", amely annyi sviháknak és tanulatlan granicsárnak szolgálhat dísztemetkezési helyéül. Jellemző egyébként Tallián bölcsességére még az is, hogy akkor tette ezen kijelentéseit, amidőn a kormány kemény harcot folytat az osztrák centralisztikus (v. föderalisztikus) felfogásokkal szemben, hogy a véderőjavaslatokkal