Blazovich László: A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje - Dél-Alföldi évszázadok 1. (Békéscsaba - Szeged, 1985)

II. A régió településtörténete a honfoglalástól a XVI. század végéig - A honfoglalástól a tatárjárásig

nek lakói vándoroltak egyik helyró'l a másikra mozgékony életmódjukból következó'en. A sokszor falujuk határát is elhagyó, szállásaikat más település határában felállító pásztorok és a már teljesen letelepült földműveló'k vitái csapódhattak le tehát az említett törvényekben, amelyek a földművelők számára adtak megfelelő elégtételt a vándorlás megakadályozásának kimondásával. Olyanfélejelenséget tükröznek I. László és Kálmán királyok törvényei, amely később a kunokkal II. István majd betelepítésük idején fordult elő ismét, amikor a már letelepült magyar földművelő népesség mindennapjait zavarták meg a kunok állataikat legeltető, faluhatárokat nem ismerő, vándorló életmódjukkal.

68 A Körös—Tisza—Maros-köz területén a XI—XII. század fordulóján nagy számmal fordultak elő azok a telephelyek, amelyeknek lakói főfoglalkozásként a szilajtartású állattenyésztést tűzték, hiszen a terület a korabeli írott források tudósítása szerint igen alkalmas volt állattartásra. A szilaj tartás pedig az állattenyésztés markáns formájaként élt egészen a XIX. század közepéig az Alföldnek ezen a területén is. Azonban mi sem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy a Szabó István által feltételezett nagy szétrajzás

69 után keletkezett falumagok, az egy-két házas földműves telepek (prédiumok) is gyarapították a szállásszerű lakóhelyek számát. Ezek sem álltak fenn azonban többségükben néhány emberöltőnél tovább. Lakóik viszont — ha tovább költöztek — nem hoztak létre újabb szállásokat, hanem egy már meglévő nagyobb faluba költöztek be vagy vissza. A Jankovich B. Dénes által szerkezetükből következően faluszerűnek tekintett települések lehettek vidékünkön a földművelő életformát folytató közösségek lakóhelyei. A szarvasi járásban a 483 közül 55 volt ilyen jellegű telep, Hódmezővásárhely vidékén a 66-ból 18 volt a számuk. Ebből következően úgy véljük, hogy a Körös—Tisza—Maros köz vidékén a szilaj tartású állattenyésztés adta a lakosság nagyobb részének a megélhetés fő forrását. Nem tételezhetjük fel azt, hogy a földműves faluként megjelölt települések lakói helyváltoztató életmódot folytattak volna. Ellene szól az, hogy nagyobb részük a későbbi középkorban is faluként állt. A faluhatárban folytatott gazdálkodás módja is erre enged következtetni. Vidékünkön a kora és késő középkorban egyaránt a vad talajváltó, parlagoló rendszerben művelték a földet. Ha tehát a későbbi időben azonos agrotechnika mellett a népesebb falvak lakói nem kényszerültek helyváltoztatásra, miért tették volna azt korábban a kisebb lélekszámú településeken élők. A parlagoló földművelés túlsúlyát hangoztatja az alföldi területeken a középkorra vonatkozóan Belényesy Márta és Kristó Gyula is. A bőséges földterület, amely a kelet- és közép-európai mezőgazdaság egyik sajátja volt a középkorban, valamint a termékeny föld biztosította az egyszerűbb földműve-