Blazovich László: A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje - Dél-Alföldi évszázadok 1. (Békéscsaba - Szeged, 1985)

I. A régió természeti földrajza a középkorban

vagy ment, értek, annak az útnak mindkét oldalán nagy és feltűnő határjelet állítottak ..

3 (BO I. 141) Ha, a fennmaradt okleveles anyag alapján, régiónk középkori természeti földrajzának rekonstruálására kísérletet teszünk, a későbbi helynév- és térképanyag mellett csak a honfoglalástól a török hódoltságig terjedő több mint 500 év írásos anyagára támaszkodhatunk. Lehetőségét a felszín képének csekély változása biztosítja,

4 szükségét a gyér számú okleveles anyag parancsolja. A felszín tehát — akár a természeti, akár az antropogén erők hatása szempontjából vizsgáljuk — a választott időszakban alig változott. A rétségi és mezőségi területeken egyaránt tovább folytatódtak a korábbi időkben megindult folyamatok: a domborzat szintkülönbségeinek csökkenése, és a holtmedrek, morotvák lassú feltöltődése. Mindebből arra következtethetünk, hogy a tájon a vizsgált időszakban egy lassú akkumulációs folyamattal számolhatunk, ami az egykori foíyóhálózatban, az elhagyott medrekben is, feltöltést eredményezett. Úgy tűnik, az antropogén erők szerepe a táj formálásában nagyobb volt, mint a természetes folyamatoké. Az ember természetalakító tevékenysége az árvízzel szemben folytatott védekező munkában, helyi töltések, csatornák építésében, a halászattal kapcsolatos rekeszezésben és a folyók menti erdők irtásában nyilvánult meg. Az árvizek elleni lokális védekezés objektumainak, a halastavak rekeszeinek, gátjainak, a víz levezetésére szolgáló csatornák, átereszeinek a török-kori pusztulása, eliszaposodása után a kultúrtáj kialakítása és ezzel a földrajzi környezet arculatának megváltozása a folyószabályozási munkák és az intenzív mezőgazdaság kialakítása nyomán indult meg. Az átfogó vízrendezésre annál is inkább szükség volt, mert az erdőírtás tovább folytatódott a török korban is. A délről jövő hódító elől menekült balkáni pásztornépek jól jövedelmező pénzforrása lett a XVI. században a szénégetés. Hadászati okokból is töméntelen mennyiségű fát vágtak ki. Ezek a folyamatok gyorsították a talajlepusztulást, növelték a folyók hordalékanyagát, amely mederelfajuláshoz vezetett. A malomgátak a középkorban is sok kárt okoztak. Visszatartották a folyó hordalékát, a meder feliszapolódott, amely következtében növekedett az árvízszint és az elöntéssel fenyegetett terület. A malmok gátjainak kezelésével a török korban az egyre fogyó lakosság vajmi keveset törődött. A környezetet romboló hatásuk is jobban érvényesült. Elhanyagolták a rekeszező halászat vízzáróinak gondozását, ami a malomgátakhoz hasonlóan pusztító következményekkel járt. Védelmi szempontokból a várak környékét az Alföldön sok helyütt elmocsarasították. A régiónkban állt Gyula vára a XVI. században a környező mocsaraktól alig volt megközelíthető.

5