Géczi lajos - Labádi Lajos - G. Tóth Ilona (szerk.): Az önkényuralomtól a Tanácsköztársaság leveréséig - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 2. (Szeged, 1987)

A DUALIZMUS KORA 1867—1918

állják az ország bármely munkásaival a versenyt, hanem egytől-egyig tisztában vannak a haza, az alkotmány és a közszabadság szent fogalmaival és ezeknek értékével. Ám csak azt nem tudják, nem is sejtik a szerencsétlenek, hogy az általuk gyermekes hittel vallott, gyermeki hangon hirdetett tan a háborút jelenti a haza, az alkotmány és az egyéni szabadság ellen; háborút jelent a szorgalom és a takarékosság gyümölcsének zavartalan élvezése, sőt háborút maga az emberi természet ellen is. Igen, maga az emberi természet ellen, mert semmiféle isteni vagy emberi kényszer, sem a legrettenetesebb forradalom halandó ember lelkéből ki nem irthatja a tulajdonához s annak gyermekeire átörökítésére való ragaszkodást. Majd rájön a magyar munkás és legjobb, ha önmagától, bánkódva és kiábrándulva jön rá, hogy aki máséból, abból, mit szorgalom és takarékosság gyűjtött, munka és fáradtság nélkül, akár megfélemlítés, akár erőszak útján részt követel magának: az éppoly veszélyes, mint rossz ösvényre tévedt. A villany és gőz mai korszakától fogva maga a társadalmi szervezet, vagy ha kell, az állami értelemben vett egész mindig elég erős leend ahhoz, hogy az efféle tévelygést féken tartsa, sőt ha majdan szükségessé válnék, gyökerestől kiirtsa. Egészen más tekintet alá esik az a jelenség, hogy munkásaink nagy része helyzetével elégedetlen, ellenségét látja a gazdaosztályban s feneketlen gyűlölettel készül a gyármunkások ultima ratióját, a sztrájkot megragadni, hogy magának az eddig szokásosnál tetemesen magasabb munkabért eszközöljön ki. Ez a kérdés komoly és aktuális jelentőségű, ezzel komolyan és behatóan foglalkoznunk kell. Vizsgálnunk kell mindenekelőtt, hogy indokolt-e az alföldi munkás elégedetlensége, jogosult-e a felénk hangzó panasz? Küzd-e nálunk a szorgalmas, a józan életű munkás nélkülözéssel? Hiányzik-e számára a lehetőség munka által megszereznie olyan életmódot, hogy lelki és testi kifejlődése s akár időleges betegség, akár aggkor esetére magának és családjának egzisztenciája biztosítva legyen? Elég egy közehői való tekintet munkásaink életviszonyaira, hogy mindezen kérdéseikre határozott tagadás legyen a felelet. Nemcsak a munka-, hanem a cselédbér is közel kétszer akkora nálunk, mint az ország bármely egyéb részében. Munkásaink körében a nélkülözésnek híre sincs. Életmódjuk a negyedtelkes gazdáétól alig valamiben különbözik. Még az elaggott, vagy testileg munkaképtelen szegény is csak legritkább esetben veszi igénybe a szentesi szegénymenház ingyenes ellátását. A mezei munkás helyzete sem itt, sem másutt nem hasonlítható össze a gyármunkáséval. Itt a gazdák ezrei versenyeznek egymással a minél jobb munkás megszerzésében. A munkabér nem egy-két nagy tőkepénzes önkénye szerint igazodik. A munkabérszerződésnél egyik fél sincsen kényszerhelyeztben, sőt maguk a vízszabályozó társulatok is állandóan munkáshiánnyal küzdenek. Állítsuk párhuzamba a kis és középgazdák helyzetét. Akár van bő termés, akár nincs, a nyomott terményár, az adó és egyéb földteher nem a vagyonszerzést, de magát az