VIII. kerületi községi főreáliskola, Budapest, 1912
Birkás Géza: Racine és az újabb francia kritika
I 10 meg teljesen a valóságnak, hogy a dicsőség tetőpontján vonul vissza a színpadtól. Alexandre és Andromaque kivételével tragédiái a színpadon nem értek el nagy sikert, s úgy a színen, mint nyomtatásban nagyon keveset jövedelmeztek.1) Anyagi ügyei nagyon rosszul álltak. Valószínű tehát, hogy Racine visszavonulását nem csupán a L. említette okokra (dégoüt, scrupule, remords), hanem főleg egy kevésbé ideális, kevésbé magasztos körülményre kell visszavezetni. Anyagi ügyeit akarta rendezni, jövőjét akarta biztos alapra fektetni. Akárcsak Shakespeare, Voltaire és Victor Hugo, ő is, mint későbbi életpályája mutatja, igen ügyes üzletember volt,2) a bohém-társaságokkal és a színpaddal szakított, gazdagon nősült s a királyi udvarhoz fordult, mely ekkor minden kegynek, szerencsének és boldogulásnak forrása volt. L. nagyon eszményíti Racine-t. Ellenfele Pradon iránt ellenben igazságtalanná válik, nemcsak „Phédre“ című tragédiáját szólja le, s a leggyengébb helyeket idézi belőle, hanem kereken kijelenti róla: „c’était réellement un imbécile“ (261. 1.) Különben, úgy látszik, L. Sévignénével és leányával sincs nagy barátságban, mert egy helyen ilyen udvariatlan módon ír róluk: „la grosse Sévigné, aprés avoir assez vivemení admiré Bajazet, n’osa plus le faire, quand son odieuse fiile l’en eut réprimandée“ (221. 1.). Igen érdekesen fejtegeti Racine Andromaque-jának fontosságát, mellyel a francia tragédiába a lélektani realizmus, a szenvedélyes szerelem festése és egy új drámai rendszer vonul be. Nagyon tanulságos az is, amit Racine tragédiáinak történeti hűségéről mond idézi Saint-Évremondnak, egy levelét, melyben csirájában benne van már a Taine-féle milieu-elmélet. Érdekes az is, amit Racine hősnőinek s a modern színpad és regény nagy szerelmeseinek viszonyáról mond. Racine asszonyait teljesen elvakítja, vesztükbe sodorja a végzetes, ösztönszerű, ellenállhatatlan szenvedély, de ő nem a szerelem érzéki oldalát jellemzi, hanem bonyolult pszichológiai mechanizmusát állítja elénk. Az ő nagy szerelmesei tiszták, nem buknak el, múltjuk szeplőtelen. Bérénice keletkezésére nézve3) L. valószínűnek tartja a hagyományos felfogást, mely szerint Corneille és Racine Henriette d’Anglettere buzdítására írtak Béréniceről tragédiát. Épúgy védelmezi a Racine kegyvesztéséről és haláláról szóló legendát is. Fia emlékiratai szerint Racine titokban írt egy beadványt, amelyben a király előtt feltárta a szegény francia név nyomorúságos helyzetét és orvoslást kért reá. Ezt a király egy ízben Mme de Maintenon- nál elolvasta s megneheztelt miatta Racinera. A királyi kegy meghűlése volt részben halálának is oka. Gaillardin4) és újabban Michaud5) kimutatták, hogy e feltevés félreértésen alapszik. Az utóbbi években különösen a nemrég elhúnyt Masson-Forestier vonta magára a figyelmet Racinera vonatkozó tanulmányaival és egy vaskos könyvével.0) Ez utóbbinak megjelenését nagy reklám előzte meg, úgy beszéltek róla, mint olyan korszakalkotó munkáról, mely halomra dönti az eddigi véleményeket s feltevéseket s új adatok, új felfedezések alapján egy egészen új, eddigelé ismeretlen Racinet mutat be a világnak. A nagy várakozást nagy csalódás követte. Masson-Forestier könyve, nem hiába novellaíró a szerzője, igen mulatságos, érdekfeszítő, akárcsak valami regény, s Racineja különbözik is az eddigiektől, azonban M. F. nem eddigelé ismeretlen adatok alapján konstruálta meg, hanem fantáziája segítségével és az eddigi kutatók adatainak sajátságos eltorzításával. Igen heves, elfogult, temperamentumos író, akiből az q u. o XXI. 2) True: id. ért., II. r. 581. I. 3) Milhaud: La Bérénice de Racine, Paris, 1907. 4) Histoire du régne de Louis XIV. Paris, 1876. VI. k. 3. 1. 5) La vérité surla disgráce de Racine, Bulletin de la Société Archéologique de Saissons, 1878. 6) La Ferté-Milon et Racine, Revue bleue, 1899; Les sources d’Athalie, Correspondant, 1910. Autour d’un Racine ignoré, Paris, 1910; Les deúx Racine de M. Faguet, Revue des deirx mondes, 1911. V. ö. Faguet: La découverte de Racine, Revue des deux mondes, 1910; Lanson : Racine retrouvé, La Revue 1911.
