VIII. kerületi községi főreáliskola, Budapest, 1912

Birkás Géza: Racine és az újabb francia kritika

tragédiája telve van erre vonatkozó célzásokkal. Véleményünk szerint G. itt is elfogulttá válik. Az bizonyos, hogy Racine életének két utolsó évtizedében vallásos ember volt, de hogy vallásos hite mennyire volt őszinte s mennyi volt esetleg benne abból a kétszínűségből, mely XIV. Lajos udvarát uralkodásának utolsó szakában jellemezte, azt bajos eldönteni. Az bizonyos, hogy Racine a G.-idézte nagy bűnbánók példájára nem vonult vissza a világtól, nem tartotta távol magát az udvartól, nem zárkózott el kolostorba, hanem az volt a főgondja, hogy megmaradhasson a király kegyeiben és élvezhesse a magas pártfogás anyagi és erkölcsi gyümölcseit. A janzenisták iránt rokon- szenvét inkább csak akkor nyilvánította, mikor nem üldözte őket a király; mihelyt a jezsuiták kerekedtek felül és a janzenisták üldöztetéseknek voltak kitéve, Racine bölcsen hallgatott, s nem igen merte érdekükben szavát a királynál felemelni, sőt 1698-ban M™e de Maintenonhoz írt egyik levelében ékesszólóan tiltakozik a janzenizmus vádja ellen.1) :Port-Royal történetét is titokban írta meg, kézirata létezését még fiaival sem közölte, nehogy bajba keverje őket vele. Végrendelete is arról tanúskodik, hogy ö maga is érezte, hogy Port-Royallal szemben elkövetett hibáit nem hozta helyre. „Je désire“, mondja benne „qu’aprés ma mórt mon corps sóit porté á Port-Royal des Champs et qu’il y sóit inhumé dans le cimetiére . . . quoique je m’en recon- naisse trés indigne, et par les scandales de ma vie passée, et par le peu d’usage que j’ai fait de Pexcellente éducation que j’ai recue autrefois dans cette maison et des grands exemples de piété et de pénitence que j’y ai vus et dönt je n’ai été qu’un stérile admirateur“.2) Racine jellembeli gyengesége s életének e nagy ellenmondása Sainte-Beuvenek nem kerülte el figyelmét.3) Igen érdekesen fejtegeti Racine megtérését s általában pszichológiai'fejlődését True legújabb tanulmányában.3) Ö sem fogadja el G. feltevését és így ír: „il s’agit moins d’une erise morale que d’un usage et bientöt d’une mode dans ces multiples retours ä Dieu. (II. r. 570. 1.) ,.I1 (Racine) était las, dégoűté, de lui comme des autres, peut-étre usé.“ (II. r. 576. 1.) „Cette fameuse conversion ne fut que la fin naturelle d’une jeunesse orageuse.“ (U. o.)

Hasznos szolgálatot tett Gazier Racine Port-Royal történetét tárgyaló művének kiadásával. E műnek érdekes története van. Racine élete utolsó éveiben, G. szerint 1697 körül, írta. Kézirata nem volt hátramaradt írásai közt. Fiai tehát nagyon meg voltak lepetve, midőn atyjuk e műve 1742-ben Kölnben megjelent. Az idősebbik fiú, Jean-Baptiste csak akkor' emlékezett vissza, hogy atyja pár nappal halála előtt Dodart nevű barátjának átadott egy kézirat-tekercset. Valószínű, hogy e kézirat Port-Royal története volt. Jean- Baptiste-nak sikerült megszereznie atyja kéziratát és pedig a második részt is, mely a kölni kiadásban nem volt meg. Elkészítette az egészet a nyomda részére, azonban csak 1767-ben jelent meg, négy évvel Louis Racine halála s a jezsuitáknak Franciaországból való kiűzetése után. 1770-ben még egy kiadást ért, azóta önállóan nem lett kiadva, csakis Racine összes művei közt. Gazier kiadása az eredeti kézirat alapján történt s előszót, igen tanulságos jegyzeteket és könyvészeti vázlatot írt hozzá. Racine műve Port-Royalnak első, eredeti okmányok alapján készült, teljesen hiteles története s igen érdekes és kellemes olvasmány. Kiadásával tehát G. Port-Royal barátainak igazán szolgálatot tett.

Jules Lemaitre igen szellemes, ötletes kritikus, ki az utóbbi években Párisban a Société des conférences megbízásából nagy francia Írókról sorozatos előadásokat szokott tartani. Eddig Rousseaura, Racinera, Bossuetre, Chateaubriandra került reá a sor. Lemaitre egyúttal nacionalista politikus is, aki újabban még kritikai munkáit is felhasználja arra, hogy kifejezze a

ö R.: Oeuvres, id. kiad. 535. 1.-) G.: Mélanges, 127. 1.

3) Sairrte-Revue : Port-Royal, Vili. k. Appendice, 265. 1.

4) True: Le cas Racine. Revue d’histoire littéraire, 1910. ésl 911. évi