Református fögimnázium, Budapest, 1912
I. Tanulmányok
49 kutatásnak. Hét gyermek anyja, a költőnél hét évvel idősebb s Goethe, az ünnepelt író, az Adonis olyan szerelemre lobban iránta, mely tíz esztendeig képes őt izgalmas bűvöletben tartani s odaláncolni annak a testileg beteges és jelentéktelen asszonynak szelleméhez. Igen, szelleméhez, mert minden kínálkozó föltevés ellenére valamennyi adat azt bizonyítja, hogy ez a barátság platoni- kus rajongásnál alig volt egyéb. Itt egy nő, aki tele van az irodalom imádatával, a költészet szerelmével, ám ez a szerelem nem egy fiatal leány ábrándos holdvilá^falása, Irnem egy komoly műveltségű, érett korú asszony ösztönszerű sóvárgása a szép mélységei után. Ott egy költő, kinek hiúságát izzásba hozza annak látása, hogy ez a nem mindennapi és nem gyermekasszony milyen áhítattal csüng tollának minden mozdulatán, ki egy nőben egyszerre értelmes kritikust és megértő rajongót talál. Egy lelkes asszony, kinek férje jóravaló, de korlátolt istállómester s egy költő, aki még a legénysor kenyerét eszi s kezdi unni az udvari élet üres alakoskodásait. Nos, ez az asszony s ez az ifjú találkozik, aztán ott él egyazon városkában, egyazon udvar légkörében : van-e szükségünk kalandos föltevésekre, hogy ennek a két lénynek vonzalmát s baráti viszonyát megértsük? Egy pont homályos csupán e nevezetes irodalomtörténeti barátság históriájában. Miért haragszik meg Stein Sarolta, mikor Goethe feleségül veszi a természetnek egyszerű, tanulatlan, de bájos gyermekét, Vulpius Krisztinát? Miért rendeli el halálos ágyán, hogy holttestét el ne vigyék a Goethe ablaka alatt, hanem kerülő utón menjenek ki vele a temetőbe? Mi volt e harag? A trónjafosztott női hiúság berzenkedése talán ? Vagy az elkényeztetett s egyszerre prózai egyedülvalóságba taszított művészlélek önmeghasonlása ? Ne feleljünk és ne is kérdezzünk tovább. Hagyjuk meg titkáúl annak a sírnak, melyre most nem a gyanakvó kérdések kövét, hanem egy-két kegyeletes pillantás virágát akartuk csak szórni . . . XVI. Ezzel be is fejezhetném látogatásomat a weimári temetőben. Ha olasz földön, Genua, vagy Milánó temetőjében volnék, végig kellene járnom a sírok minden sikátorát, hogy a ciprusok árnyából ki-kivillanó márványszarkofágok, sírszobrok művészetében és költészetében elmerüljek. Itt néhai csöndes nyárspolgárok fekszenek • 4
